Kórságosan

Azért ez az idei év, valljuk be, nem nagyon jött be nekünk eddig. A múltkori bejegyzés arról írt, hogy Csipu beteg. Utána volt egy kis szünet, ott gyorsan lezavartuk neki a több menetes szülinapt, oszt ő ment Zaciba, és én dőltem ki. Megint a nyirokcsomók, csak most a másik oldal, és most hamarabb vonszoltam el magam dokihoz, és tettem magam félig takarékra itthon. De csak félig, mert látjátok, most is a gép előtt kushadok, és Nektek írok. No meg néha dolgozok is. Habár jó az, hogy már két napja a házon kivülimet kapják arcba a kedves kollégák, akik "Jaj, nem tudom, hogyan kell csinálni" kérdésekkel bombáznak, amire én kedvesen csomagolva megküldöm nekik, hgy olvasd már el az felhasználói oktatási anyag x. oldalát vaze, azért csináltam meg... lassan megszokják, hogy nem vagyok elérhető, és leszoknak rólam ....na de erről ennyit.
A szervezetem még nem heverte ki a tavaly egész éves hajtást, a 3 éve tartó kialvatlanságot, a naphiányt, amit ez a hülye időjárás még csak megbolondít. Nem normális, hogy két napja még az orrom is összefagyott kint, erre ma meg majd 15 fok van.... a gyerekre sem tudok mit adni, mert reggel megfagy, du a kertben meg leizzad, este 6-kor meg már megint hideg van. Legyen már tavasz!!!!!! Jaj, negatív vagyok.
DE! És akkor jöjjenek a "DE"-k, mert azok is vannak ám.
Első DE: Áron - igaz csak módjával - de elkezdett tojást kapni. Mivel a helyi gasztroenter doki eltávozott innen, és Dél-Dunántúl orvosi egyetemi ellátó központjában nem létezik állandó gyerek gasztroenterológus, csak egy pesti, aki heti fél napot rendel itt, és január első hetében protekcióval szereztünk egy időpontot március végére, ezért a gyerekorvossal konzultálva úgy döntötünk, hogy azt az időpontot lemondjuk. És majd kisérletezgetünk. Mást úgysem tehetünk, mert az allergia elmúlásának kiderítésének tuttó módszere, ha adunk neki, és meglássuk. Ha kihányja, akkor még allergiás. Ha nem, akkor nem. Most csak sárgáját adunk neki, mert annak a kevesebb allergizáló hatása van, és utána jön a fehérje. A kis Majom olyan édes, mert már tudja, hogy vannak nem ehet ennivalók, mert tojás van benne. És amikor az Apja sunyiban épp bekapna egy sütit (amiben tojás van, és ő nem eheti, amit tud), akkor fennhangon közli Baluval, hogy "Apa, nem, tojás!".
Igen, vannak mondatok, igaz, még nem a szép szabályos: Apa új szép piros autója típusúak, de már mondatok. Ragozni még csak immel-ámal, de mondatokban beszél, mi meg kamillázunk, miket szövegel. Tudom, a legtöbben már ezen ilyen korban túl vannak, nekünk ez az öröm most kezd el jönni, hogy a gyerek kifejezi végre, hogy mi van a Buksijában. Például, hogy gyere velem játszani. Így szépen, kereken. Persze nem egy szószátyár legényke, nem olyan, mit az anyja, csak a lényeget kommenteli, de imádjuk :)
Február végén 1 egész hét Kolping. Már nagyon várom. Aludni fogunk, meg enni, meg játszani, meg csak nézni ki a fejünkből. Balu úszhat végre kedvére ( már ha ki tudja kerülni a ruganyos 80-as német nyanyákat a vízben), én meg elmegyek nagyi vizi tornára, hogy a bájaimmal hozzam a szívinfarktust a nyugdíjas kolóniára a derékig érő vízben. De nem baj. Már vágom a centit!!!!! És onnantól már tavasz van, és akkor már csak jobb lehet!
Áron továbbra sem alszik. Mármint éjjel. Vekkert lehet igazítani hozzá, hogy fél 2-kor felhangzik az "Anya" sírás, amire én - hónom alatt a kispárnámmal, ja kérem, a gyakorlat - bemászok hozzá, betakarom magam (őt nem lehet), megmarkolja a hajam, elkezdi morzsolni, és megnyugodva szuszog. Vagy miután megvan a hajam, eligazítja magát az ágyon, és elkiálltja, hogy "Balu, tipi-tápi!". Szerintetek? Balu szegény meg megy, és hozza a folyékony mannát. Elkényeztettük. Tudom. Nem kellene. Vagy max vizet. De vessetek meg érte, hulla fáradtan nem kívánjuk a hisztit és az azzal járó hangeffektusokat hajnali kettőkor. Se magunknak, se a szomszédoknak. Ha megkapja az adagot, akkor mint egy jólnevelt kiselefánt oldalra fordul - hajam szigorúan marokban, nehogy már el tudjak slisszanni - és alszik tovább.
Nappal nem vagyunk ennyire engedékenyek. És meg is van a bűnti ezért orbitális hiszt formájában. A legnagyobb hiszti forrás a Videópásztor. Az csak 7végén van. Vagy ha beteg. Normál üzemmenetben nincs délután. Csak a nagyszülőknél (mármint az enyém ágon). És most már ott sem szeretnénk. Mert ott sem volt, oszt Apukám (jót akart csak) elkezdte, és most már ott tartottunk, hogy nulla séta, "Mamához!" felkiálltással a Csöppség átrohant a Kertvároson, és gyerünk anyukámhoz. Ahol első útja a fotelbe vezetvén követelte az "adagot". Na Balu ellentmondott 7főn. Botrány lett. Azóta kerüljük Anyukámékat, mert a Kis Tökfej fejébe ezt még bele kell verni....

Itthon vagyok, és tudjátok mit csinálok - amellett, hogy néha dolgozok, és 45. alkalommal nézem rongyosra az Elnök Emberei sorozat kedvenc részeit -?. Blogot olvasok:) Balutól 2009 karácsonyára megkaptam az eskövős blogunk (emlékeztek? :D) kinyomtatott verzióját. A kezembe akadt, és olvasok. A felére már nem is emlékszem, de olyan jó. És olvasom ezt a blogot is visszafelé. Nem tudjátok, hogy miért van az, hogy 2009-ig száz feletti bejegyzések voltak, és 2010-től meg évente jó, ha 30-40? Mi történhetett vajon... elmúlt a grafomán hajlamunk? Nem hiszem....

Lassan megint ideje lenne egy hivatalos fotózásnak, mert vágyunk már rá. Csak NatiMama megint hízásnak indult hastájon, és nehéz összeegyeztetni, mert a beteges Szentei kórokozókkal nem terhelnénk, viszont jó lenne velük. De nem adom fel. Hallod Nati, előbb utóbb - de még az újabb KisPöcök előtt - megejtjük!!!!

Na megyek, nézek vmi harapnivalót. Azzal nem hitegetlek Titeket, hogy igyekszünk idén többet jelentkezni, mert néha tényleg már arra sincs erőnk, hogy csak úgy legyünk, de bíztos vagyok benne, hogy ez az idei év jobb lesz, mint a tavalyi, mégha a január alapján nem ez látszik. De írjuk ezt a hónapot még 2012-höz és akkor minden rendben is lesz.
Puszi!

Bezárva

Törpe egy hete beteg. Slájmos hörgős köhögése van, a jó a rosszban, hogy nem lázas, és nem a torka / mandulája fáj, ezért legalább eszik. De az rengeteget. Igaz, a főtt meleg étellel továbbra is hadilábon állunk, hacsak nem vmi levesről van szó, mert azt eszi. Pontosabban issza. De mint megtudtam a régi jó étvágya most már a bölcsiben sincs meg, ott is vannak kedvencek, és vannak nemeszemeg-ek. Ezek általában úgy végződnek, hogy vmilyen főzelék. És az egész Siserehad sztrájkol, nem esznek ilyet. Bezzeg rizottó, meg tokány az megy, de főzelék az nem. Persze, mondhatnám, hogy a főzelék az az étel, amihez felnőtté kell válni, hogy megszeresd – ami egyébként így is van – de azért most egy Törpéről, az ő fejlődéséről, vitaminadagjáról van szó. A bölcsisek meg küzdenek, hogy vagy megfelelnek az előírásoknak, és beletömik a főzeléket (velem megtették, kihánytam, azóta a zöldbabfőzelék szagától is hányingerem van), vagy adnak olyat, amit jóízűen befalnak. Most úgy tűnik, a kettes verzsön jött be. De ugye a bölcsi az egy hely, otthon az másik. Otthon semmi sem csúszik. De nem adjuk fel, habár néha tényleg kétségbeesek, hogy nulla, azaz nulla főt ételt tudok a gyerek szervezetébe tenni.  Most pár napja úgy tűnik, hogy a nyeles hús a nyerő. Azt lehet olyan nagyurasan foggal tépni – no meg maszatolni bőszen. Ma megpróbálkozunk a tokánnyal. Balu kotyvaszt, én imádkozok J

Ez a betegség most nem jókor jött. Persze mikor jön jókor? Azt hiszem egyszer már elmélkedtem arról, hogy Áronnak olyan antennái vannak arra, hogy kiszúrja a munka szempontjából leghúzósabb hetet / napokat arra, hogy kidőljön a csatasorból.  Most megint ez történt. Baluéknál 1st hét a Big Telepítő hajcihőben, nálunk az egy éve dolgozok rajta SAP rendszer startja. Nem volt pofám azt mondani Balunak, hogy maradjon itthon ő, mert az elmúlt évben legtöbbször vitte a „balhét” és ő maradt, én meg gályáztam. Most az lett, hogy reggel, amíg Áron nem tért magához én vertem a gépet. Utána Áron, közben 5 percenként telefonálás (szerintetek is 100 %-osan jól indult a rendszerünk????? – elárulom, nem…). Aztán elalvás, Nic püföli a gépet, Balu haza melból, Nic eszik vmit, berobog a melóhelyre, és 7 előtt nemsokkal jön értem Balu, hogy most már ideje lenne… hazamenni, Áronozni, hogy aztán alvás után még jó ideig a gépet püföljem. Olyan szintű levéláradatot kaptam, mint Key User, hogy esélytelen ledolgoznom. Pláne nem meg is válaszolni, elintézni. De majdcsak kilógja magát ez is.

Tegnap vendégeink voltak. Terveztünk egy randit Nati Dupla Mamával is, de mivel van neki egy Bent Lakó, meg egy Már kibújt, ezért a beteg Törpével nem terheltük volna. Viszont FRZS teamnél – legnagyobb sajnálatomra – nincs most ilyen helyzet, őket szívesen láttuk. Jöttek, láttak, Áront meggyőztékJ No de nem ment ám az olyan egyszerűen. A Kisherceg szépen szpátyolt, majd félkómásan kislattyogott a hálónkba, hogy elfogyassza jól megérdemelt szokásos Éliás adagját (rajzfilm, szeretjük!). Útközben félszemmel konstatálta, hogy a nagyszobában vendégek vannak, de ő ment. De nem hagyta nyugodni a helyzet, így negyed óra múlva mégiscsak úgy döntött, hogy megszemléli, ki is az a néni és bácsi ott anyával a kanapén. És ha már ott volt, akkor előadást is tartott. Mégpedig olyat, ami a sokat látott szülőket is meglepte, amolyan premierszerűen. Ugyanis nem szólalt meg. Nem köszönt. Mosolygott a szempillái alól, meg nézett, és bújt a szoknyánk mellé, amikor Zsu kérdezett vmit, de egy hang nem jött ki a torkán. Tessék???? Az én gyerekem meg a szégyenlőség???? Ez új volt. Zsu persze nem hagyta magát, kifejtette, hogy ha Áron nem beszél, akkor ő biza hazamegy, és  zen bánatában elkonzumálja Csipu gyurmakészletének egyik becsben tartott darabját. Na több se kellett! Azt már Nem! És megszületett az első Hang J Amit természetesen még több követett, majd követett, majd követett. A végén hatalmas hancúrparty keveredett a dologból, Robher kis kondiedzést tartott Áronnal, aminek következtében leizzadtak mindketten, mivel az a szó, hogy „Elég” nem szerepel a Kiskorú Légtornász szótárábanJ

Holnap hétfő. Nem szeretem. Fáradt vagyok. Balu is fáradt. Mondtam már, hogylefoglaltuk a Kolpingot? Megyünk február végén egy egész hétre J És megrendeltük a Majdnem 3Éves ajándékát (Futóbicikli), csak a betegsége miatt még nem tudjuk, hogyan lesz a party… majd a doktornéni megmondja kedden.

Puszi, megyek ebédelni!

Kikészülve

Mégpedig többféle képpen, de szerencsére egyik sem súlyos testi tűnetekkel járó kikészülés.
Először is: álmos vagyok és fáradt. A kialvatlanságom lassan 3,5 éve tart, ha jól rémlik, tavaly augusztusban a Balatonnál aludtam utoljára át az éjszakát, az előtt se nagyon, azóta se nagyon. Talán ha havonta egyszer lehetne, de akkor meg a megszokás ébreszt, hogy heló, hol a Kiskorú Vekker? Áron mellett szoktam ébredni reggelente, és nem pihentető így az alvás.
Hétfőn megy élesbe az a rendszer, amin 1 éve dolgozok. És még nincsenek kész az oktatási anyagok. Most is azt kellene csinálnom, de tele van a hócipőm. Tudom, már ezerszer elképzeltem, álmatlan éjszakákon összetettem a fejemben, hogyan is fognak kinézni, de meg kellene csinálni. Most is azt kellene, nem itt blogka írni hülyeségeket :( Be vagyok tojva. Úgy érzem, hogy semmit sem tudok, és hétfőn mindenki (de min. 1300 új felhasználó) engem fog megtalálni, hogy semmi sem megy.... vagy nem úgy, ahogy akartuk, oktattuk, terveztük. De mindegy, ahogy az egyik kollégám, akivel esténként közösen szívtunk bent mondta, ez a hajó már elment, most már nincs mit tenni, mint túlélni. Okos.
Ki vagyok készülve, mert finomat ebédeltünk:) És tele a pocim :) Ez jófajta Kikészülés:)
Ki vagyok készülve, mert - talán a meleg szélfúvás miatt, ami épp most van - olyan érzésem van, hogy vásárolnom kell. De most azonnal. Valamit. De nagyon. De hogy mit, azt nem tudom. Kényszeres költési ingerenciám van!!!!! Délelőtti sétán próbáltam ezt orvosolni, vettem Csipunak egy pólót (a 42. darabot kábé), de nem lettem nagyon jobban tőle. Ha meg véletlenül beszabadulok egy boltba, ahol nem 104-es méretet árulnak, semmi sem tetszik. KOmolyan, nekem kellene egy átalakító brigád, aki kézen fog, elráncigál 5 boltba, és megmondja, hogy mit húzzak fel. Jaj, mert megint arról rinyálok itt, hogylelakott vagyok. Régi lemez....
Megyek, inkább nekifexem az oktatási anyagnak.
Áron alszik. Másfél hét múlva 3 éves. Még csak most született.
Puszi!!!!!!!

Túllőve

Van egyáltalán ilyen szó? Mert a belőve szót már hallottam, ha nem is ebben a kapcsolódásban.
Na szóval annyi van, hogy karácsonyra túllőttük magunkat. Az hagyján, hogy ennivalóval (még csak a közepén járunk a "Nagy Xmas Roadshow by Family" műsornak, ma megyünk Anyósomhoz, holnap meg Balu unokatesójához a laza 30 fős kis "szűk körű visszafogott csendesülősre", de már annyit zabáltam, hogy minden este Unicummal kellene ágyba bújnom), meg sütivel (nem is részletezem, de ilyenkor van ugye a kedvenc stollen, meg mákos bejgli  meg a mézes süti-püti, no meg megint csináltam végre tejszínes narancsot, úgyhogy juj...), de bizony ajándékkal is. Na nem magunknak, vagy más felnőttnek. Nem, nem, hanem a Kiskorúnak. Pedig hogy megfogadtuk, hogy nem veszünk neki annyi játékot, úgyis mindig csak 1-2-el játszik. Na de kérem, ez nem olyan egyszerű!
Mert ugye vannak már októbertől a leárazások, meg kuponakciók. Amikor az előrelátó szülő megveszi a 20 %-al olcsóbb game-kat. Mondjuk igyekeztünk konstruktív játékokat venni, de az elmúlt 3 hónapban szaporodtak a titkos kis dobozok szépen. És még jó párat oda is adtunk rokonságnak, hogy azt adják ők Áronnak, mert akkor legalább olyat kap, amit a szülők "elszűrtek". De ez így is rengeteg! Baluval úgy döntöttünk, hogy nem is adjuk oda a teljes kollekciót neki, jó pár doboz még be van spájzolva, amolyan vésztartaléknak... csak megtaláljuk, és ne mondjuk Áron 18. szülinapján, mert akkor nem biztos, hogy örül a Bob Mesteres puzzle-nek:)
Na és persze jön a következő ünnep: mindjárt itt a 3. szülinap. Mondjuk arra már kitaláltuk, hogy mi lesz az ajándék, és nem sok kicsi, hanem egy nagy. Veszünk neki egy futóbiciklit. Most már csak gyors piackutatás kell, hogy a fa vagy a fém verziójú a legjobb, mert egyik sem 2 fillér. A próbán már túl vagyunk, mert egyik nap voltunk a KIKÁ-ban, ahol természetesen jól megtervezetten a gyerekosztályon át vezet az út a pénztárba, és Áron ott bizony leragadt. De legalább felült egy futóbiciklire életében először  és szépen elindult vele. Ez jó, figyelembe véve, hogy a motorját 2 hónapig csak maga mellet sétáltatta, ráülni nem volt hajlandó (igaz, azóta meg leszállni róla nem hajlandó). Úgyhogy a döntés megszületett, most már csak a végrehajtás várat magára:)

Millió puszi mindenkinek, megyek, nézek valami lightos reggelit.
(ja, mondanom sem kell, adtunk Áronnak Stollen-t... lájkolta, hogy úgy mondjam. Tegnap reggel vágtuk meg. Ma reggelre egy morzsa sincs belőle.... asszem jó döntés, hogy csúnya szülőkként nem adunk édességet a gyereknek, mert nem lehetne kiszedni a csokit a szájából...)

Amikor elgurul a gyógyszer...

Holnap van a szeretett ünnepe, akkor nem illik ilyet írni, úgyhogy még ma gyorsan megírom, és kiposztolom, hadd lehessen megköpködni érte – vagy megértően bólogatni, vagy segítő tippeket adni.

Az a helyzet, hogy Áronba beleszállt a kisördög. Komolyan mondom, pár napja olyan, mint akinek elgurult a gyógyszere. Az alapállapota kedves, udvarias, szófogadó, érdeklődő, csacsogó, de amikor rájön a hiszti, az vmi szörnyű. Az hagyján, hogy üt, de nagyon üt. Dobálózik. Harap. Sikít, de velőtrázóan. Ceruzával a kezében hadonászik, én meg szívinfarktust kapok, hogy mikor szúrja ki a saját szemét. Mert a legtöbb hiszti akkor kezdődik, amikor rajzol. Vagy az a baj, hogy elkezd rajzolni (amit imád, és nagggyon ügyes), de nekünk egy idő után menünk kellene. Vagy haza, vagy a zaciba (bölcsi), vagy vacsizni, reggelizni, vagy mittoménhova. Na ez nem tetszik neki. Vagy akkor indul be a vihar, amikor elmélyült hajó vagy autórajzolgatás után egyszer csak a parkettán vagy urambocsá a szőnyegen szalad végig a ceruza. Na akkor azért erélyesen rászólok. Ez a KakiMaki meg tudja, hogy rosszat csinál, mert megérti, aztán utána megint elkezdi, miközben fél szemével minket les, hogy (a) észrevesszük-e (naná, nem vagyunk vakok), és hogy (b) mit szólunk hozzá. Mintha élvezné, hogy rászólunk. És egy idő után jön a hiszti. És a csapkodás, verekedés, hasra vágás. Nem tudom, hogyan, de általában ha mindketten itthon vagyunk ilyenkor Baluval, akkor az egyikünk nyugodtabban bírja, a másiknál általában 2 perc múlva elszakad a cérna, és elkapjuk a kezét. Nem verjük, nem kell hívni a gyámügyet! Csak elkapjuk a kezét, és kivesszük a kezéből az aktuális veszélyes szerszámot. 

Ha én vagyok vele, akkor vagy hagyom, ülök mellette, halkan beszélek hozzá, hogy tulajdonképpen mi baja van. Vagy megkérem, hogy jöjjön hozzám, bújjon be a hajamba, azt morzsolgatva talán megnyuxik. Vagy megkérdezem, hogy kihisztizte-e már magát, mert ha igen, játszatunk vmi mást. De néha nem segít ez sem. Ma délben egy ilyen hisztikor egy szabályos nyaklevest kaptam tőle. Annyira meglepődtem, hogy 2 mp-ig azt sem tudtam, mi történt, azért rájöttem, és elsírtam magam. Erre persze Áron megijedt, hogy jaj, anya sír, amire hozzám bújt és simogatott, amire én még mindig félig a fájdalomtól, félig a szeretethullámtól csak még jobban elkezdek bőgni, mire Balu meg berohan a konyhából, ahol épp Szuperapa státuszban az ebédet csinálta, és azt látja, hogy a felesége bőg, mint egy 3 éves, miközben a majdnem 3 éves gyereke meg az anyját öleli. Azt sem tudta, mi van. Én vhogy jobban bírom, ha ütnek, de néha nekem is sok.

Nem tudom, mi lehet a baja. A Bölcsiben nem szokott hisztizni, csodálkoztak is a gondozók, amikor mondtuk, hogy otthon micsoda vircsaft szokott lenni néha. Mondjuk Tapitól (Gabi) úgy tart (miközben imádja!), hogy neki elég, ha csak szeme sarkából ránéz, hogy Helló Kiskrapek, most aztán uzsgyi kezet mosni, hogy  Áron már rohan is, ahogy a kis lábai bírják. Mit tud jobban? Ja, 20 év tapasztalat??? Kaptunk már olyan tanácsot, hogy öntsük le egy pohár hideg vízzel, amikor hisztizik. Vagy tegyük a tus alá. Ezt most komolyan???? Minden anyai idegszálam tiltakozik ez ellen. De mostanában néha tényleg azt hiszem, hogy elmentek neki otthonról…

Holnap karácsony. Fáradtak vagyunk. Nehéz év volt. Nem nagyon pihentünk. Az ünnepek előtt sem. Pedig hogy elterveztük…. De megvannak az ajándékok, megvan a fa, a kacsa a hűtőben, beigli a sütőben. Holnap hármasban ünnepelünk. 25-én Anyukámékhoz megyünk vacsira. 26-án Anyósomhoz megyünk vacsira. 27-én Balu unokatestvéréhez megyünk délelőtti mega karácsonyra (vagy 30-an leszünk). 28-án be kell mennem dolgozni, mert akkor már átadnak egy újabb részt abból az SAP rendszerből, amin egész évben dolgoztam, és tesztelnem kell. Utána pihi, legalábbis most már tényleg remélem. Fáradtak vagyunk. És ehhez jön a imádnivaló, udvarias, egyre több szót tudó, ámde végtelenül lusta (magától nem mondja a szavakat, de ha kérdezed, mindent tud), és néha kiborító Majdnem3ÉvesKisTörpénk.

Mindenkinek békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk!

Feladva

A hét elején úgy alakult, hogy Balu és én is feladtuk. Pontosabban a burkolatunk adta fel. Azt a hajtást, kialvatlanságot, stresszt, amiben az elmúlt időszakban részünk volt. Balu drága hétfő hajnalra dőlt ki, magas láz, torokfájás, amolyan el akarok bújni a világ elől érzés. Én bírtam, ettem vadul a bogyókat, vitamint és mentem tovább dolgozni, mint a hülye. Az én szervezetem csütörtökön robbant le. Hazavánszorogtam még Budapestről, de az autóban már csak épp, hogy megvoltam, feljöttem a lépcsőn, és elterültem. Addigra Balu nagyjából magához tért, habár 3 nap ágynyomás után hertelen pesztrálni az egyébként tök egészséges majd 3 éves Törpéjét nem volt egy egyszerű feladat.
Én pénteken szinte délig aludtam, majd húzás a dokihoz. Ma keltem először fel, a gyerek továbra is virgonc, Apa már jobban van, én is alakulok.
Rossz dolog ez a betegség. Amikor a hét elején azt kellett néznem, hogy a bölcsöből hazajövet Áron szaladna az Apjához, hogy a maga kis módján elcsacsogja, mi történt a hazaúton, de nem szabad, mert Apa beteg. Aztán meg, amikor én fexem, és legszívesebben csak szuszognék a nyakába, nem jöhet, mert én vagyok a beteg.
Tegnap elsírtam magam. Két nap kóma után kimentem vacsizni hozzájuk. Csipu ült a székben, én meg odahajoltam a buksijához, és beleszagoltam. Olyan Csipu szaga volt. És elsírtam magam. Veszettül hiányzott ez a kis KakiMaki!
Ma hatalmas szánkózást csaptak. Tesóm jött Balunak segíteni, no meg ő lizingelte a szánkót, és mentek. A képek alapján jó buli volt, talán du már én is lejutok Velük :)

Xmas előkészületekkel haladunk, habár idén sem leszünk amolyan NMA-s tünci-bünci család, igaz, azért tettünk már lépéseket: háromszor is sütöttünk süti-pütit, Áron hathatós segítségével... legalábis ő azt hitte, hogy segít :)

Sőt! Ez már a vég, mert tegnap este Balu megjegyezte, hogy vehetnénk olyan világító ízé fűzért az ablakra, mert az biztosan tetszene a Törpének. Komolyan mondom, ez már a teljes agylágyulás, nem gondoljátok? :)

Vallomás

Tegnap Pestről hazafelé a kocsiban beszélgettem az egyik Partnerünkkel, akivel néha szoktunk magán dolgokról is dumálni. A helyzet náluk, hogy ugyan nem tervezték, meg a dokik szerint is majdnem nulla sansz volt rá, de - idézve Buksi Anyukát - megkötött a beton. Én ennek nagyon örülök, persze ők is. Sok mindenről beszélgettünk, furcsa mód K-val ( a leendő apuka) tök jól el lehet beszélgetni olyan dolgokról, hogy mit hogyan lát(hatnak) a nők, és már többször adtam neki - remélem - pozitív tanácsot, hogyan lehet(ne) kezelni dolgokat. Most az anyuka-apuka para volt a téma. Hogy ugyan nem tervezték, de nagyon örülnek, meg be vannak sz*rva, meg vidámak, és rettegnek, szóval a szokásos 10. heti hullámvasút. A beszélgetés végén azt mondta, hogy olyan jó, hogy én ilyen lazán látom a dolgokat, meg tök hasznos tanácsokat adtam neki, meg sokban hasonló a látásmódom, mint ahogy ők ketten képzelik ezt az egész babavárás, rákészülés, megszülés, nevelés dolgot. Jól esett, de azt is hozzátettem, hogy ÁÁÁÁ, nem voltam én mindig ilyen laza, és elmeséltem neki ezt.
Jópáran személyesen is, vagy talán néha csak elejtett fél mondatokból a blogon tudhattátok / tapasztalhattátok, hogy én egy idegroncs voltam a szülés után, mindentől féltem (éhen hal, megfullad, meghal Áron). Olyan paráim voltak, hogy - emlékszem, a sírva kuporogtam a szőnyegen itthon -, már pszichológushoz akart küldeni a védőnőnk. Hogy nem tudtam elengedni a szopi dolgot, hogy alkalmatlannak éreztem magam mint tápláló szervezet. Hogy folyamatosan attól rettegtem, hogy annyira jó minden, és Csipu egy annyira zabálnivaló kis Babóca, hogy vmi rossznak kell történnie, mert nem lehet, hogy vmi ennyire jó legyen. És akkor jött a rossz. Karma. Ami kupáncsapott, és elengedtem. Apu szívinfarktusa. És onnan nem volt méricskélés, hogy mennyit eszik a gyerek. És nem érdekelt, hogy van-e még tejem, és mennyi. És hogy koszos lesz, megeszik vmi szöszt a földről (lehetőleg ne kutyakakit persze) Onnan minden mp-et, amit Áronnal ketten töltöttem, élveztem, igaz, a parám nem múlott. A szorongásaim se, meg a (talán) pánikrohamok sem, amik rám törtek. De ezeken túl vagyok. És tanultam sok mindent. És úgy gondolom, és minden anyukának (leendő verziós), akivel azóta pocaklakós korszakában beszéltem, elmondtam, hogy lehet, hogy rózsaszín leányálom lesz a dolog, de ha nem, akkor lehet, hogy nem. És ez jöhet, és beszéljen. Beszéljen róla, ne féljen, nem szégyen, nincs egyedül, és pláne mondja el a párjának. Mert különben a párja csak néz, hogy ki ez a két lábon járó zombi, aki egyszer csak lemerevedik, és nem bír lépni félelmében egy centit se.
A világ egyik legnagyobb boldogsága a Törpe. Csak néha nehéz. Hol jobban, hol kevésbé.

Ezzel a vallomással tartoztam. Magamnak. Balunak. És Nektek is.

Ma úgy vagyok, hogy jól vagyok, és messze vinnélek :) :)

Szuperapa

Meg kell, hogy valjam, ha már én nem vagyok Szuperanya, akkor legalább legyen a családban egy Szuperapa. Mert az van,legalábbis a legjobb úton halad afelé, hogy szupredejen. Történt, hogy Áron vmi olyan jó érzékkel tudja kitalálni, hogy mikor lehet úgy beteg, hogy az a lehhhhetttőőő legrosszabkor jöjjön csöppet sem szuper anyukájának, hogy csak na. Legutoljára akkor lett beteg, aikor az egsz éves giga projektünkben elkezdődött a hosszú hónapok óta tervezett tesztelési időszak. Az első hét második napján Áron bemondta az unalmast egy jó kis lázzal kísérve. Vagy lemondom az egész tesztelési eőkészületeket, 15 ember várt rám, hogy elmondjam, mit kell az elkövetkező 3 hétben tenniük, vagy nem. Döntés - Félmunkaidő. Én ithon vele délelőtt, Elalvás után jöt Anyum pesztrálni a horkoló beteget, Anya ellépett a melőhelyre, majd Ap ajött haza.
Na ezt a héten nem tudtuk abszolválni, mert megint belevágott. Ezen a héten a tesztelés eredményeképpen véglegesített új SAP-nk végfelhasználói okatása kezdődőtt. 1000 ember. Én vagyok az az oktató, akinek ki kell oktatnia  a többi oktatót, hogy tudják a többieket oktatni. Mindezt részben nem Pécsett. Most nem volt fele anyag-fele apa projekt. Anya Szar Anyává vált, reggel hajnalban elsonfordált a munkahelyre, este 7-kor hazajött, miközben Szuper Apa tartotta a frontot. Szarul éreztem magam, főleg mert tudtam, hogy Balunak egy hétig kell összezárva lennie a gyerekével, aki néha igencsak idegtépő tud lenni. Leszámítva a hétfői sokkot, Balu nagyon vette az akadályokat, habár szerintem csütörtökön este már alig várta, hogy péntek legyen - és Áron bölcsibe mehessen. Lehet, hogy mégsem Szupe Apa? DE!!! AZ!!!!

Azóta is szar anya vagyok. Dolgozok a 7végén, alig látom a családom, akkor is hulla vagyok. Arra próbálok figyelni, ha ha végre kiszabadulok a melóhelyről, akkor 10 percig még kidühömgöm magam a kocsiban, vagy hazafelé gyalog, de utána csak Áronnal foglalkozok.

Puszi!
N.

Ps: Áron felébredt. Én meg vettem farost! Tatuum :)

Bili projekt

Nincs mit szépíteni rajta, lassan nagyon időszerű a bili projekt. Persze nem nálam, vagy Balunál, hanem a Trónörökösnél. Jó szókásához híven itt is le vagyunk maradva a szuper anyák szuper gyerekeihez képest. Pont, mint a járásnál és a beszédnél. Vmikor nyár elején vettünk egy bilit. Nem zenél, semmi faxni, csak jó stabil, hogy bírja a gyerek súlyát. Nem szerettük volna, ha a 900 Forintos tecsós verzió Áron súlya alatt elhajoljon, és esetleg az anyag kiszublimáljon ezáltal belőle. Áron nézte, mondtuk neki, hogy mire való, meg az okos nagyfiús szöveget is nyomtuk ezerrel, meg barátkoztunk, nem sürgetünk, de nem érdekelte. Fürdőjátéknak hitte.

Ráültetni nem akartuk, habár többen is mondták, hogy rá kell ültetni a gyereket a bilire, ücsörögjön, oszt előbb-utóbb majdcsak lesz sárga folyó vagy barna gyurma. Na de hogy ültessem rá? Mint egy kotlós tyúkot? Tekerjem körbe szikszalaggal, mert egyszer rá bírtam ültetni, de a gyerek 1 mp üldögélés után felpattant és arrébb állt. Utána már ráülni sem akart. Feladtuk, gondoltuk, ok, majd hagyjuk kicsit, még nem érett meg rá. – halkan jegyzem meg, hogy atomórát lehetne Áron kaki rutinjához igazítani (huh, lelő majd a gyerek, ha 15 év múlva elolvassa, miket írtam itt le az ő bélműködéséről…), mert mindig fix két időben termel. Közli, hogy kaki, fogja az autókáit, elvonul a kaki helyre, minket szigorúan kiküld a helységből (jelenleg épp a konyha – Anya / Apa Mars!), és alkot.

Eltelt a nyár, mindenki szerint az ideális anti pelenka szoktatós időszak, de mi nem haladtunk. Közben jobbról-balról kaptuk a halk kis megjegyzéseket, hogy a bezzeg gyerekek már mennyire ügyesen, és milyen szépen, és már maguknak törlik ki, és különben is, már rég tudni kellene, és a legfontosabb: Ültessétek rá, mert különben nem megy majd! Itt ilyenkor halkan bólogattam, meg hümmögtem, és néha-néha megjegyeztem (legtöbbször magamban), hogy szikszalaggal tartsam a bilin a gyereket?

Pár hete azonban elkezdett érdeklődni az iránt, mi van a pelusban. Mi Baluval finoman mindig utaltunk arra, hogy milyen jó dolog a WC-ben alkotni (lehet üldögélni, olvasni, nagyfiúsan, rögtön látod, mit alkottál, olyan érdekes stb), feladtuk a bili témát, nagy vadra lövünk -> rögtön a WC-t szemeltük ki egy elegáns kis szűkítő segítségével. Áron érdeklődött, nézelődött – ergo állt velünk szemben, amikor alkottunk mi magunk, adta a WC papírt, hogy töröljük meg – már ha sikerült vmit prezentálnunk az édes kis figyelő és kérdezősködő feje / szeme előtt J Két hete invesztáltunk egy szűkítőbe, hátha! Nem adom fel, még egy darabban látsz a mottónk! Szűkítőn van kisegér, tűzoltóautó (igaz, nem ez volt a fő kritériuma a specifikációnak, hanem hogy jó legyen a mérete, ne legyen rózsaszín, és lehetőleg ne zenéljen, énekeljen, vagy végezzen egyéb árdrágító ámde teljesen felesleges és oda nem illó tevékenységet alkotmányozás során). Megmutattuk Csupinak, érdekelte. Elmondtuk mire való, nézte. Megmutattam neki a teljes funkcionalitásában, hogy mire való  – nézte, és két napig magyarázta, hogy én arra üljek, ne a sima ülőkére (Pitta, idáig hallom, hogy röhögsz J) , de maga nem volt hajlandó ráülni. Egyszer megpróbáltam, azonnal lepattant. Most megint jöjjön a szikszalag projekt, hogy legyen bili projekt?????

Tudom, nem szabad sietetni, mert azzal többet ártok, mint használok. Azt is tudom, hogy jobb esetben 18 évesen már nem lesz pelenkás. Azt is tudom, hogy most vhol rém kényelmes, hogy van rajta pelus, és lesz jó pár kényelmetlen hónapunk – pláne télen … -, amikor majd leszokóban lesz, és nem sikerül időben wc-t találnunk. Legyek lusta / kényelmes és hagyjam? Van vkinek vmi tippje? Énekeljünk? Bilitáncról is már olvastam, annyira még nem érzem elkeserítőnek a helyzetet, hogy ezt alkalmazzuk… Gyakorló Anyukák! Van vmi ötletetek? –a legyek türelemmel részen túl? J

Félelem

Balu pár napja azt mondta nekem, hogy az a bátorság jele, ha valaki be meri vallani a félelmeit. Hát akkor én nagyon bátor vagyok, mert több félelmemet is be merem vallani.

Félek a sötétben. Nem csak a normálisan félelem ez, amikor tök sötét van, hanem akkor is, ha pl. egyedül (vagy akár Áronnal kettesben) vagyok télen estefelé a kulcsra zárt lakásban, miközben kint már sötét van – ez a téli időszámítás miatt gyakorlatilag este 6 után standard állapot. Minden szobában kell, hogy lámpa égjen, minden neszre riadok, és még akkor is elképzelem, hogy vki bejön a lakásba, ha tudom az agyammal, hogy kulcsra van zárva az ajtó, és még a kulcs is benne van elforgatva, tehát hacsak be nem rúgja vki az ajtót, nem lehet másképpen kinyitni. A furcsa, hogy még azt is hiszem, hogy tudom, hogy ez miből adódik. Gyerekként (olyan tini korszakra tenném) a Tesóm sokszor azzal szórakozott, hogy mennyire halkan tud bejönni a lakásba. Emlékszem, hogy tanulok a szobánkban egyedül (nappal), és egyszer csak ott áll a szoba ajtajában, és csak fél szemmel veszem észre. Nem hallom, hogy bejön. Sportot űzött belőle, hogy némán tudja kinyitni az ajtót… A frászt hozta rám.

Félek a dörgéstől meg a villámlástól. A furcsa perverz benne, hogy szeretem nézni a nyári viharokat, a villámlást, de a hangtól kiver a frász. Vagy ha éjszaka egyszer csak nappali fény lesz egy villám miatt. Itt is tudom, hogy gyerekkoromban az oka, mert egyszer megijedtem nagyon egy villámlástól / dörgéstől, ami az utca mellett csapott be vhova…

Félek a bogaraktól, de leginkább a pókoktól. Minél kisebb, annál jobban. Vagy minél szőrösebb, annál jobban. Áron megtanított arra, hogy a bodobácstól (vagy hogy hívják azt a piros alapon fekete foltos soklábút, amiből annyi van a kövek között) ne féljek annyira, mert nehéz lenne Csipuval sétálni, amikor ő előszeretettel érdeklődik eme bogárfaj irányában. Nem lenne túl szerencsés, ha én csak 3 méter távolságból fél lábra állja sikítozva próbálnám lebeszélni arról, hogy meg ne kóstolja a bogarakat, vagy neadjisten ne csináljon belőlük szőnyeget (lsd. kilapítja). De a pókok kivisznek a világból. Képzelhetitek, miket éltem át, amikor a balatoni nyaralásunkkor az esti sötétben ohne szemüveg (tehát gyakorlatilag vakon) észrevettem a gyerek feje fölött a falon egy gyanúsan mozgó fekete cca 1 centi átmérőjű foltot. Balu eltávolította, és csak annyit mondott, hogy inkább ne akarjam tudni mi volt az és mekkora. Nem akartam, de másnap szembe találkoztam vele a fejem fölött. Nappali fényben. Szemüvegben. Jujj….

És most már azt is tudom, hogy félek az áramtól. Persze mondhatnátok, hogy tök jó, minek dolgozok akkor olyan cégnél, aki ezzel foglalkozik? Azt eddig is tudtam, hogy sikitófrászt tudok attól kapni, amikor Balu úgy cserél égőt a lámpában, hogy nem áramtalanítja minimum az egész lakótelepet. De a héten még ennél is tovább mentem. Múltkor már meséltem az új hiper-szuper programozható mosógépünkről. Pár mosás alkalmával furcsa szagok voltak utána a fürdőben, de én arra fogtam, hogy ez még új, vagy magas fokon mostam, és bejáratos (kissé égett műanyag szag volt). Aztán hétfőn az újabb mosásnál a gép egyszerűen program közben leállt. Néztük  mi lehet a gond, kiderült, hogy kiment az a konnektor, amibe be volt téve. Ok, nem baj, áttesszük egy másikba, hogy befejezzük a mosást, mert az mégsem járja, hogy gondolkozzunk kicsit, mosni kell és kész. Szépen ki is mosott, minden szép és jó volt. Egészen addig, amikor Balu kihozta a gyerkőcöt a fürdőből, és vissza nem ment elpakolni ( mi közben már összebújva ettük az altató tipitápit a Törpével). Balu közölte, hogy gáz van, a konnektor tűz forró, a fal a másik oldalon tűz forró, és gáz van…. Maradjunk annyiban, hogy beszartam este 9-kor. Lecsaptuk az áramot, Áron közben elaludt, és én páni félelemmel kértem Balut, hogy tapogassa végig az összes konnektort, melyik meleg még, hívtuk a villanyszerelő ismerősöket, és csak az a kép lebegett a szemem előtt, hogy kigyullad a konnektor Áron szobájában, miközben mi békésen alszunk. Nem kívánom senkinek azt az éjszakát… és én voltam a hülye, mert az a konnektor, ami először elszállt, arról a konnektorról kapta az áramot, ami majdnem kigyulladt… és ezt tudtam … vhol mélyen az agyam egy eldugott szegletében ….

Azóta volt villanyszerelő, megoldotta, hogy áram legyen, mégha óvatosan is, mikrót nem használjuk, mosásnál 5 percenként tapogatom a falat, és egy hét múlva jön, és szétszedik a z egész lakást. És félek. Most már az áramtól is. Bátor vagyok…meg hülye...