2013. március 16., szombat
2013. március 13., szerda
F1
Aztán annak idején kérdeztem a védőnőt, mikor fogok Áronnal az atomfizikáról beszélgetni. Azt mondta az még odébb van... hát...
Na ennyi mára legyetek jók!
2013. március 7., csütörtök
Megtört a jég!
Jelentem alássan, tegnap - igaz kisebb unszolásra és segítséggel, de megtörtént az első bilibe pissentés!!! :)
2013. március 3., vasárnap
Anyaszemmel
Mostanában inkább Balu írt, gondoltam kissé ellensúlyozom, és én is beköszönök. És Anyaszemmel elmesélem az elmúlt hetet, de előtte még jelzem, hogy előre félek a holnaptól. Áron ugyanis rákapott arra, hogy a délutáni alvást 3 óra magasságában kezdi el abszolválni, hosszas szülői unszolásra, mesélésre, mindenféle simikre, anyahajcsavarással. És ez ugyibár a bölcsis létben nem igazán gyere be. Érdekes lesz a holnap....
Na de Kopling! Tömören annyit tok mondani, hogy jó volt. Kissé részletesebben már voltak más gondolatok is. Először is: már megint inkább Áronra figyeltünk (ami nem baj szerintem), mint magunkra. Mert most már Csipu simán elvan csak az egyik szülővel, nem kell hozzá két rabszolga, hogy rohangáljon, kirakózzon, labdázzon, ellegyen. Ennek a következménye lehetett volna, hogy többet csinálunk felnőtt programot, igaz csak szólóban, mert arra nem visz rá a lélek, hogy egedül hagyjam a bölcsibe - hiába, mi nem vagyunk ilyen szülők, pedig volt ott az oviban bőven gyerek a két-három ovinénire ohne szülő.
De azért mi is relaxáltunk. Balu volt a hard core jógán, meg futni, meg gerinctornán. Én meg aerobicon. Papíron. Mivel egyedül voltam, ezért megkértem a srácot, hogy ne a szokásos himbilimbi ugrálós semmiresemjó erobikkal kábítson, hanem ha lehetne vmi keményebbet (mármint torna.ruhában.nem olyan!). Úgyhogy csináltunk egy jó kis köredzés, súlyzókkal, meg vmi lógós kínzóeszközzel, ami tök jó volt. Huh, de jól esett. Kicsit tartottam tőle, hogy meghajt majd mint a varrógépet, de laza volt. Kedvesen mondta, hogy 20 felülésre gondolt. Mondtam jó, nem akartam lelohasztani, hogy legrosszabb állapotomban is 50-et nyomtam anno... Jól esett a lelakott anya vagyok lelkemnek, hogy ugyan megizzadtam kissé, de nulla izomláz, semmi "hozzatok egy oxigénmaszkot" vagy vmi hasonló, pedig - szégyen, de bevallom - cca másfél éve mozogtam utoljára egy kosáredzésen, előtte a szülés után semmi, hacsak nem számoljuk a sétákat és az egyre terebélyesebb gyerek cipelését. Fel voltam dobva, na! - Legközelebbi Kolping túrán még többet igyexem magamra is figyelni.
Ugyanakkor jó volt Áronnal lenni. Még akkor is, amikor elmentek neki otthonról, és sipákolt, hogy vmi nem tetszik neki. Meg amikor meg kellett regulázni, mert fellökött kisebb gyereket. De jó volt a gyerekemmel lenni, csak ökörködni, csúzdázni, labdával kergetőzni, meg csak nézni, és nézni, és nézni.
És nézni a többi szülőt, köztük az egyik nagy kedvenc anyukát. A szitu: hatalmas labdavár, gyerek bent nyakig, tekereg. Bejön anyuka. Tüncibünci kis polócska, karján (szigorúan könykökhajlatba behajlítva!!) kistáska, ugyanezen kezében okostelefon és próbálja kihalászni a gyereket - mindezt úgy, hogy a könyökhajlítvatartomatáskámatdeakezembenfelfeléfordítva-ottvanazokostelefonháthavkiégbekiálltófontoséppmostposztolvmitafacsénlenemaradjak! pózt meg kell ám tartani! Jaj, istenem, nagyon gáz volt :(
Anya lelkemet viszont megrázta az egyik család. Először nem is tűntek fel, de az egyik délutáni kirakózás közben feltűnt a kissrác, akit apukája próbált fotózni, és bizistennek nem állt meg. Down kóros volt. Apuka egy maroksemmiresemjó izével akarta fotózni, nálam a messzirelövő 70/200-as obival feltúrbózott masina. Na több sem kellett, miközben Csiput orvfotóztam, lőttem pár képet a családról, amit nem is láttak - szekrény mögül, lesből támadtam :) Készítettem olyan képet, amin a kisfiú majdnem normális arcot vágott, és nem bírtam ki, megmutattam nekik. Annyira örült az anyukája!!!!! Csináltam még pár képet, meg másnap is, mert kérték, és elküldtük. Olyan szomorú volt látni az anyuka csupa szeretetét, amivel a kisfiú felé fordul, a nagylányt (aki gyönyörű), és apuka szomorú szemeit.
Meghatódtam, és előjött a pesszimista énem. Áronnál van egy 0,0000000000000000001 % esély, hogy enyhén autista jeleket mutat, és ez most felerősödött bennem. Mit kezdenék én egy beteg gyerekkel? Megszülném a gyereket, ha tudnám, hogy beteg? Itt vajon tudták, hogy Csongi beteg lesz? Hatalmas bátorság kell ahhoz szerintem, hogy beteg gyereket megszüljünk erre a világra, és meg lehet érte kövezni, de azt hiszem én, úgy hogy Áron egészséges, nem vállalnék beteg babát, persze ha tudnám még a pocakban, hogy baj van. Tudom, elítélendő, mert sarkosan fogalmazva ez ... le sem írom a szót, tudjátok. De abba belegondolni, hogy mekkora teher ez az élőknek, mekkora teher a házasságnak, és mekkora teher a testvérnek, hogy ha már nincsenek a szülők (és leginkább az anya), akkor ez neki mit jelent. Szörnyeteg vagyok?
De hogy a végére legyen vmi vidám is, feltöltök ide pár képet a mai ebéd utáni fotózásról. Ez a gyerek egy hatalmas franc. Nem elég, hogy állandóan a tükörben nézegeti magát, de ma olyan pózban terült el félpucéran (mivel tökig leette magát a levessel, és épp átöltözés közti állapotban volt) az ágyon, hogy nem bírtam ki, elővettem a kamerát. És a kis hamis minden pózt megcsinált, amit kértem. Persze minden kép után jött, az "Anya, muti meg nekem is!", és mutattam is neki bőszen. Natikám, ha lesz fotózás, az tutti, hogy kell egy kamera, ami fotóz, és egy másik, amin meg az álképeket mutogatjuk a kis Nárcisznak, mert estig sem végzünk, ha minden katt után kirohan a gyerek a képből!!!!!!! :)
Most abbafejezem, és visszaviszek egy melegítőt a boltba. Elszakadt. 2 hete vettem .... morc-morc.
Holnap 7fő. Grrrr. De legalább tavasz van!!!!
Ja, és ki volt az a süket alternatív btk tarisznyás, aki beszavazta SzaszSanyit az Eurovízióra??????
Puszipá!
Na de Kopling! Tömören annyit tok mondani, hogy jó volt. Kissé részletesebben már voltak más gondolatok is. Először is: már megint inkább Áronra figyeltünk (ami nem baj szerintem), mint magunkra. Mert most már Csipu simán elvan csak az egyik szülővel, nem kell hozzá két rabszolga, hogy rohangáljon, kirakózzon, labdázzon, ellegyen. Ennek a következménye lehetett volna, hogy többet csinálunk felnőtt programot, igaz csak szólóban, mert arra nem visz rá a lélek, hogy egedül hagyjam a bölcsibe - hiába, mi nem vagyunk ilyen szülők, pedig volt ott az oviban bőven gyerek a két-három ovinénire ohne szülő.
De azért mi is relaxáltunk. Balu volt a hard core jógán, meg futni, meg gerinctornán. Én meg aerobicon. Papíron. Mivel egyedül voltam, ezért megkértem a srácot, hogy ne a szokásos himbilimbi ugrálós semmiresemjó erobikkal kábítson, hanem ha lehetne vmi keményebbet (mármint torna.ruhában.nem olyan!). Úgyhogy csináltunk egy jó kis köredzés, súlyzókkal, meg vmi lógós kínzóeszközzel, ami tök jó volt. Huh, de jól esett. Kicsit tartottam tőle, hogy meghajt majd mint a varrógépet, de laza volt. Kedvesen mondta, hogy 20 felülésre gondolt. Mondtam jó, nem akartam lelohasztani, hogy legrosszabb állapotomban is 50-et nyomtam anno... Jól esett a lelakott anya vagyok lelkemnek, hogy ugyan megizzadtam kissé, de nulla izomláz, semmi "hozzatok egy oxigénmaszkot" vagy vmi hasonló, pedig - szégyen, de bevallom - cca másfél éve mozogtam utoljára egy kosáredzésen, előtte a szülés után semmi, hacsak nem számoljuk a sétákat és az egyre terebélyesebb gyerek cipelését. Fel voltam dobva, na! - Legközelebbi Kolping túrán még többet igyexem magamra is figyelni.
Ugyanakkor jó volt Áronnal lenni. Még akkor is, amikor elmentek neki otthonról, és sipákolt, hogy vmi nem tetszik neki. Meg amikor meg kellett regulázni, mert fellökött kisebb gyereket. De jó volt a gyerekemmel lenni, csak ökörködni, csúzdázni, labdával kergetőzni, meg csak nézni, és nézni, és nézni.
És nézni a többi szülőt, köztük az egyik nagy kedvenc anyukát. A szitu: hatalmas labdavár, gyerek bent nyakig, tekereg. Bejön anyuka. Tüncibünci kis polócska, karján (szigorúan könykökhajlatba behajlítva!!) kistáska, ugyanezen kezében okostelefon és próbálja kihalászni a gyereket - mindezt úgy, hogy a könyökhajlítvatartomatáskámatdeakezembenfelfeléfordítva-ottvanazokostelefonháthavkiégbekiálltófontoséppmostposztolvmitafacsénlenemaradjak! pózt meg kell ám tartani! Jaj, istenem, nagyon gáz volt :(
Anya lelkemet viszont megrázta az egyik család. Először nem is tűntek fel, de az egyik délutáni kirakózás közben feltűnt a kissrác, akit apukája próbált fotózni, és bizistennek nem állt meg. Down kóros volt. Apuka egy maroksemmiresemjó izével akarta fotózni, nálam a messzirelövő 70/200-as obival feltúrbózott masina. Na több sem kellett, miközben Csiput orvfotóztam, lőttem pár képet a családról, amit nem is láttak - szekrény mögül, lesből támadtam :) Készítettem olyan képet, amin a kisfiú majdnem normális arcot vágott, és nem bírtam ki, megmutattam nekik. Annyira örült az anyukája!!!!! Csináltam még pár képet, meg másnap is, mert kérték, és elküldtük. Olyan szomorú volt látni az anyuka csupa szeretetét, amivel a kisfiú felé fordul, a nagylányt (aki gyönyörű), és apuka szomorú szemeit.
Meghatódtam, és előjött a pesszimista énem. Áronnál van egy 0,0000000000000000001 % esély, hogy enyhén autista jeleket mutat, és ez most felerősödött bennem. Mit kezdenék én egy beteg gyerekkel? Megszülném a gyereket, ha tudnám, hogy beteg? Itt vajon tudták, hogy Csongi beteg lesz? Hatalmas bátorság kell ahhoz szerintem, hogy beteg gyereket megszüljünk erre a világra, és meg lehet érte kövezni, de azt hiszem én, úgy hogy Áron egészséges, nem vállalnék beteg babát, persze ha tudnám még a pocakban, hogy baj van. Tudom, elítélendő, mert sarkosan fogalmazva ez ... le sem írom a szót, tudjátok. De abba belegondolni, hogy mekkora teher ez az élőknek, mekkora teher a házasságnak, és mekkora teher a testvérnek, hogy ha már nincsenek a szülők (és leginkább az anya), akkor ez neki mit jelent. Szörnyeteg vagyok?
De hogy a végére legyen vmi vidám is, feltöltök ide pár képet a mai ebéd utáni fotózásról. Ez a gyerek egy hatalmas franc. Nem elég, hogy állandóan a tükörben nézegeti magát, de ma olyan pózban terült el félpucéran (mivel tökig leette magát a levessel, és épp átöltözés közti állapotban volt) az ágyon, hogy nem bírtam ki, elővettem a kamerát. És a kis hamis minden pózt megcsinált, amit kértem. Persze minden kép után jött, az "Anya, muti meg nekem is!", és mutattam is neki bőszen. Natikám, ha lesz fotózás, az tutti, hogy kell egy kamera, ami fotóz, és egy másik, amin meg az álképeket mutogatjuk a kis Nárcisznak, mert estig sem végzünk, ha minden katt után kirohan a gyerek a képből!!!!!!! :)
Holnap 7fő. Grrrr. De legalább tavasz van!!!!
Ja, és ki volt az a süket alternatív btk tarisznyás, aki beszavazta SzaszSanyit az Eurovízióra??????
Puszipá!
2013. március 2., szombat
Új Blog....
Kérem alássan! Új blogot indítunk! Mivel gondoltuk megosztjuk újabb beszédes élményeinket, melyeket Áron prezentál az elmúlt 1 hét óta. Oldalt kint a link, élvezzétek, nevessetek! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)