Vallomás

Tegnap Pestről hazafelé a kocsiban beszélgettem az egyik Partnerünkkel, akivel néha szoktunk magán dolgokról is dumálni. A helyzet náluk, hogy ugyan nem tervezték, meg a dokik szerint is majdnem nulla sansz volt rá, de - idézve Buksi Anyukát - megkötött a beton. Én ennek nagyon örülök, persze ők is. Sok mindenről beszélgettünk, furcsa mód K-val ( a leendő apuka) tök jól el lehet beszélgetni olyan dolgokról, hogy mit hogyan lát(hatnak) a nők, és már többször adtam neki - remélem - pozitív tanácsot, hogyan lehet(ne) kezelni dolgokat. Most az anyuka-apuka para volt a téma. Hogy ugyan nem tervezték, de nagyon örülnek, meg be vannak sz*rva, meg vidámak, és rettegnek, szóval a szokásos 10. heti hullámvasút. A beszélgetés végén azt mondta, hogy olyan jó, hogy én ilyen lazán látom a dolgokat, meg tök hasznos tanácsokat adtam neki, meg sokban hasonló a látásmódom, mint ahogy ők ketten képzelik ezt az egész babavárás, rákészülés, megszülés, nevelés dolgot. Jól esett, de azt is hozzátettem, hogy ÁÁÁÁ, nem voltam én mindig ilyen laza, és elmeséltem neki ezt.
Jópáran személyesen is, vagy talán néha csak elejtett fél mondatokból a blogon tudhattátok / tapasztalhattátok, hogy én egy idegroncs voltam a szülés után, mindentől féltem (éhen hal, megfullad, meghal Áron). Olyan paráim voltak, hogy - emlékszem, a sírva kuporogtam a szőnyegen itthon -, már pszichológushoz akart küldeni a védőnőnk. Hogy nem tudtam elengedni a szopi dolgot, hogy alkalmatlannak éreztem magam mint tápláló szervezet. Hogy folyamatosan attól rettegtem, hogy annyira jó minden, és Csipu egy annyira zabálnivaló kis Babóca, hogy vmi rossznak kell történnie, mert nem lehet, hogy vmi ennyire jó legyen. És akkor jött a rossz. Karma. Ami kupáncsapott, és elengedtem. Apu szívinfarktusa. És onnan nem volt méricskélés, hogy mennyit eszik a gyerek. És nem érdekelt, hogy van-e még tejem, és mennyi. És hogy koszos lesz, megeszik vmi szöszt a földről (lehetőleg ne kutyakakit persze) Onnan minden mp-et, amit Áronnal ketten töltöttem, élveztem, igaz, a parám nem múlott. A szorongásaim se, meg a (talán) pánikrohamok sem, amik rám törtek. De ezeken túl vagyok. És tanultam sok mindent. És úgy gondolom, és minden anyukának (leendő verziós), akivel azóta pocaklakós korszakában beszéltem, elmondtam, hogy lehet, hogy rózsaszín leányálom lesz a dolog, de ha nem, akkor lehet, hogy nem. És ez jöhet, és beszéljen. Beszéljen róla, ne féljen, nem szégyen, nincs egyedül, és pláne mondja el a párjának. Mert különben a párja csak néz, hogy ki ez a két lábon járó zombi, aki egyszer csak lemerevedik, és nem bír lépni félelmében egy centit se.
A világ egyik legnagyobb boldogsága a Törpe. Csak néha nehéz. Hol jobban, hol kevésbé.

Ezzel a vallomással tartoztam. Magamnak. Balunak. És Nektek is.

Ma úgy vagyok, hogy jól vagyok, és messze vinnélek :) :)