Remember the time

(ezt a blogbejegyzést szerda óta szerettem volna leírni, csak nem jutottam el ide, úgyhogy kéretik szerdai hangulatban olvasni).

9 hónapja jöttünk ki a kórházból. Nem tudom, hogy miért pont a 9. hónapnál jöttek elő ennyire az emlékek, és miért nem a 6-7-8. hónapnál. Talán, mert a babáknál a 9 hónap a várandóság idejét is jelenti. Emléxem, délelőtt mondta Bazis bá, hogy mehetek haza, szóltam Balunak jöjjön. Még ebédeltem, és 2 körül indultunk. A Picit becsomagoltam a pufizsákba, emléxem, elveszett benne teljesen, és vitte Balu, mint a hímestojást.
A kocsiban olyan érzésem volt hazafelé, mintha egy éve nem jártam volna a városban. Talán az is számított, hogy nem az anyósülésen ültem, hanem hátul, és karommal öleltem a kagylóban lévő alvó Törpét. Amikor mentünk fel a lépcsőházban már tudtam, hogy soha sem lesz már olyan az életem, mint akkor, amikor utoljára még pocakosan, 2 perces fájásokkal 4 nappal ezelőtt lemásztam a lépcsőkön. Hazamentünk, picit betettük az ágyikóba, és én összerogytam az ágyrácsba kapaszkodva, és csak sírtam. Sírtam, mert rámszakadt az öröm, hogy végre otthon vagyok, és nem a kórházban. Sírtam, mert örültem, hogy minden rendben lett velem, és a Picivel is. Sírtam, mert tudtam, hogy a kis csomagért most már én és Balu felelünk, és minden lépésünket úgy kell megtervezni, hogy Neki legyen jó. És sírtam félelmemben.... Ott kuporogtunk az ágyrácsba kapaszkodva, miközben ő aludt. Kicsi volt. Most meg mekkora???
Amikor szopizunk, akkor nézem néha, hogy régebben még mennyire elfért a karomban, a fotelben, most meg már kilóg mindenhonnan! És hogy elrepült ez a 40 hét!!! És mennyi szenvedést, fájdalmat okozott - a varratok, a szopi problémáim, a lelki dolgaim, hogy feldolgozzam, hogy a testem nem tud több tejet adni, és rájöjjek, hogy ami van, az, azzal is segítek neki. És még mindig szopizik!!!!!! Igaz, nem elég, inkább csak "leves", de van, és ő nem engedi, hogy ne adjak neki. És kis kitartó srác, mert annak ellenére, hogy első naptól cumisüveget is kap, és a "szakirodalom" szerint ez egyenes azzal, hogy el fogja utasítani a cicit, ő nem teszi, kell neki!

Bocsánat, hogy ilyen szentimentális lettem. Csipu alszik, Apa megnyerte az őrült Koreai Nagydíjat, megint esős az idő, de délután talán jobb lesz, és mehetünk sétálni!

Puszi!