Ama híres cikk

Akinek eddig esetlegesen nem jutott el a kezébe a Kismama, akkor annak íme a cikk:
This is the ORIGINAL uncuted version!! :)

Fejben dől el, vagy csak szerencsém volt?

2010. február elejére vártam első gyermekemet, tudatosan nem kérdeztük egyetlen vizsgálaton sem, hogy kisfiú vagy kislány lesz, pedig már elég korán megmutatta magát az orvosoknak. A terhességem jól zajlott, a kisebb hányingerek elmúltak a második trimeszterre, ugyan terhességi diabetest diagnosztizáltak, de megfelelő étkezéssel az értékeim az is messze a tűréshatáron belül voltak. Választottam orvost és szülésznőt is, készültünk párommal az életünk meghatározó eseményére, hogy februárban egy kis Vízöntőnek adjak életet.

Január 4-én a vizsgálaton a doktorunk azonban meglepő hírrel szolgált: ez a gyerek bizony nem marad bent „végig”, szerinte 2 héten belül szülök! Tessék? Az a 36. hét lett volna, teljesen lesokkolt a hír, hiszen sem a babaszoba, vásárlás előkészültekkel, sem a lelki ráhangolódással nem álltunk még teljesen készen. A nagy karácsonyi rohanás után egy nyugodt rákészülős hónapot terveztünk, hogy aztán jöhessen a Babóca. Na a hírt követően elkezdtünk szépen beszélgetni a Pocaklakóval, hogy „Maradj szépen bent, jobb lesz neked, ha időben születsz meg, stb”. Közben azért még aznap este összepakoltam az addig csak listán és a lakás különböző pontjain létező kórházas pakkomat, felírtam mindent a páromnak a tükörre post-itokon, hogy ki mindenkinek kell szólnia, ha esetleg szülünk (szülésznő, nőgyógyász, gyerekorvos, védőnő, én orvosom, munkahelyem, hogy csak a fontosabbakat említsem).

És éltük tovább a várakozós napokat, én jól voltam, semmi jósló fájások, néha keményedések, de semmi komoly. Január 16-ra terveztük az első NST vizsgálatot, nagyon készültünk, hogy meghalljuk a baba szívhangját. Szülésznőnkkel azt beszéltük meg, hogy aznap (szombat volt) ő ügyeletes, reggel hívjuk, és megbeszéljük, mikorra menjünk be a vizsgálatra.
Éjjel 4 körül felébredtem, kicsit furcsán éreztem magam, mintha gyomorrontásom lenne, de kis „mellékhelység kitérő” után elmúlt minden, aludtam tovább. Reggel 8 után ébredtem, és ismét furcsa érzésem volt, masszíroztam kicsit magam, gondoltam, ez még mindig a hasam lesz (mint kiderült az volt, csak nem úgy, ahogy én akkor gondoltam :) ). Nem múlt a furcsa érzés, de gondoltunk, úgyis beszélnünk kell az NST miatt a szülésznőnkkel, hívjuk fel. Na ő a „élménybeszámolóm” alapján betessékelt a kádba 20 percre, és kérte, hogy utána hívjuk fel.
Istenem! Az a fürdő maga volt a csoda! Augusztusi horvátországi nyaralásunk óta nem merültem el vízben nyakig, igaz most sem teljesen, mert a pocim kilógott, de nagyon élveztem, párommal jókat is nevettünk a helyzeten. Szépen elmúlt a 20 perc, én jobban lettem, furcsa érzés tovaszállt, kimásztam a kádból (nem akartam volna, szívem szerint ott töltöttem volna a fennmaradó 3 hetet!), be az ágyba, úgy gondoltam, akkor
OK, ezek voltak a jósló fájások (végre nekem is van olyanom, ezt is kipipáljuk a „szülés folyamata” részből :)
Furcsa érzés fél óra múlva újra jelentkezett, akkor már kezdtem kicsit aggódni, hogy „Na, megint jóslók?”. Telefon szülésznőnek, aki újra vízbe küldött, én mentem örömmel! Hát most nem akartak szűnni az érzések, és pár perc múlva kértem a párom, hogy hozzon már egy órát, mert mégiscsak. És az óra szerint szépen szabályosan jöttek a furcsa érzések.

Kis kitérő: én nagyon rosszul tűröm a fájdalmat, a menstruációm is rendszertelen volt, és nagyon nagy görcsökkel „indult”, volt olyan eset, amikor mentőt hívtak hozzám, mert „merevre görcsöltem magam”. Nagyon féltem a szülés fájdalom részétől, hogy hogyan fogom bírni, hogy magamnál maradjak, hisz mindenki azt mondta, hogy a szülési fájdalom olyan, mint a menstruációs, csak annál erősebb. Hát amit én ezen a szombaton éreztem, az nem fájt. Csak kellemetlen volt. Mikor ismét kimásztam a kádból, ismét telefonáltunk. Ekkor már 11 is elmúlt. Szülésznőnk akkor a párommal beszélt, kérte, hogy adja oda nekem a szülésre tartogatott „homobogyók”-at a megbeszélt dózisban, és kezdjünk el pakolni. Huh, lila homobogyók??? Akkor ma szülünk, indul a 10-12 órás vajúdás, nekem akkor „zúgott ez csak le”.
Kértem a párom, hogy reggelizzen, pakoljon magának a papás szülésre 3 napi hideg élelmet, én addig feküdtem, és elvoltam a bogyók szopogatásával. Bogyók fincsik voltak, fájások (akkor már tudtam, hogy ezek azok, de ezek nem fájtak még mindig annyira) jöttek-mentek, mi meg forródrótban voltunk szülésznőnkkel (dokinak nem szóltunk, szülőknek sem, minek idegesítsük őket már most), és én nyugodtan feküdtem készülve a „nagy eseményre … majd 10 óra múlva”, és tudva, hogy akkor nem lesz NST.
Újabb telefonban megkaptuk a „napiparancsot”: fél 3-ra érjünk be a kórházba (10 perc kocsival), szépen ennek megfelelően időzítettük a pakolást, evést (én nem ettem), és indultunk is. Na az egy szép menet volt, le a 3. emeletről gyalog. Akkor kezdett el fájni, majd a kocsiban már jobb volt (biztos a motorzúgás nyugtatott meg, mint a kisbabákat :)). Kórháznál a portás kérdezte, hogy szülni jövünk-e (látvány: anyuka kicsit görnyedve, apuka aggódva, hatalmas sporttáskával). Nem, hova gondol, fogorvoshoz jöttünk!

Szülésznőnk már várt, irány a vizsgáló, ahol Soros Doktor (a rendes nevére sajnos nem emlékszem) megnézett: 4 ujjnyira voltam tágulva. Mennyi???? Akkor nem lesz 10 órás vajúdás? Rögtön élénken elkezdtem érdeklődni a fájdalomcsillapítás módjairól (epit csak végső esetben szerettem volna, inkább a gázos megoldást terveztük), hiszen hittem, hogy most jön majd az igazi fájdalom (hiszen mint tudjuk a szülés olyan, mint a menstruáció, csak jobban fáj – lebegett a szemem előtt). Az orvos és a szülésznő viccesen rám meredtek, hogy „Fájdalomcsillapítás? Hova gondolok, max 1 óra múlva megszületik a gyermekünk!” Micsoda???? Hogy én fájdalomcsillapítás nélkül szüljek? Megőrültek ezek? Hogy fogom én azt bírni? Na, ott beparáztam, de az események felgyorsultak. Alternatív szülőszobába mentünk, a második fájásnál elment a magzatvíz, sajnos a Picim belekakilt. Irány a szülőszoba, nincs kecmec! Átcsoszogtam Párommal a „szomszédba”, fel az ágyra, közben megérkezett a saját orvosom is, majd újabb fájást követően – követve a nagy könyvet – beindult a „kakilnom kell” érzés, és kiadták a „napiparancsot”: Nyomjon!
Hát nyomtam én ami kifért :) Baba azonban nem akart kijönni szépen, mindig visszahúzódott, ami nem annyira tetszett a „személyzetnek” rajtam kívül, így kis segítséget alkalmaztak. (Újabb kitérő: egy barátnőmből egy „kedves orvos” úgy nyomta ki a kisfiát, hogy eltört a szegycsontja, ezt a történetet – is – ismerte a szülésznőm, tudta, hogy a „rásegítés” szóra parázok). Szülésznőm kedvesen csak annyit mondott, hogy egy picit segíteni fognak, majd 1 mp-en belül csak egy kis nyomást éreztem a hasamon, és kint volt a Kisfiam! Fiúnk született! :-D
14:53-kor szálltam ki a kocsiból, Áron 15:50-kor született meg.

Ami a címben leírtat magyarázza: A szülésznőnkkel többször beszélgettem, és ő szépen kiszedte belőlem az összes „szülés parámat, félelmemet”. Hogy aztán amikor jön a Nagy Esemény, tudatosan „átvágjon”, az utolsó pillanatig húzva azt, hogy megijedhessek, mert azzal csak rosszabb lesz a helyzet. Így én a vajúdásomat szépen „átlazsáltam” fejben, és nem a félelmeim irányítottak, vették át a „hatalmat”. Vagy csak szerencsém volt, mert ilyen az alkatom, hogy első gyerek szülése is ennyire egyszerű? Vagy a homeopátiás szerek segítettek, amiket ugyan nem szedtem sokat, hiszen a 37. hét kezdetén már meg is született Áron? Vagy ezek kombinációja, vagy egyik sem? Ki tudja?
Én mindenesetre ismét meggyőződhettem arról, hogy sok minden a fejben dől el, amihez kell egy olyan jó segítség, mint az Én Szülésznőm! (EZER HÁLA!)