Új év, régi érzelmek

Újabb évre virradtunk. A tavalyi vhogy elrepült. Az imént olvastam vissza, hogy a blogban miket írogattam / írogattunk egy éve. Juj, mekkora hasam volt azon az uccsó képen :) Aztán hertelenben babás képek vannak a blogon, és azóta is, immel ámmal...

Úgy gondolom, hogy az idei évre kibetegeskedtünk magunkat a Kiscsaládommal. Csipu nagyjából kezd rendbejönni, habár még köhög, de megúsztuk a tüdőgyulladást, kedden visszük vissza - immár a saját gyerekorvosunkhoz - kontrollra. Ha eddig nem tűnt volna fel, én egy paraanya vagyok. Szörnyű volt hallgatni a kis sípoló, reszelő tüdejét, a napi 5-7 porszívózáskor a sírását, amikor én fogtam le, akkor a vergődését, ellenkezését, a fulladozó köhögését. Nem tudom ezt megszokni, félek, nem is lehet. Minden kis rezdülésre ugrottunk, és izgultunk, nehogy tüdőgyulladás, vagy még rosszabb legyen a dologból. (persze tudom, a statisztikák szerint a legtöbb kisgyerek 2 éves kora alatt egyszer tüdőgyulladást kap, meg - ahogy egyszer vki megjegyezte - előbb-utóbb minden gyerek kórházba kerül, de azért mégiscsak)

Nem volt váratlan, hogy miután 3 napig az arcunkba köhécselt, előbb-utóbb a szülők is elkapják a nyavalyát. Én kezdtem, és ahogy a nagykönyvben meg van írva, rendesen ki is dőltem a sorból. Annyira, hogy 2 napig szinte az ágyból sem bírtam kikelni, fájt mindenem, a szemem helyén úgy éreztem, hogy két teniszlabda van a koponyámba, az ujjaim / csuklóm sajgott, hőemelkedés, köhögés, nátha. A teljes spektrum. Elméletileg egy anya "munkaszerződésében" nincs benne, hogy beteg lehet, nem is tudom, hogy mihez kezdtem volna, ha nincs Balu. Az a Balu, aki maga is megbetegedett, csak ő kevésbé kapta el. Így ő volt a picivel, én meg távolról néztem őket, és ott akartam lenni velük. Csak távpuszukat tudtam küldeni a fiúknak, hiányzik, hogy mindkettőt összecsókolgassam, de tudom, ezzel még várnom kell pár napot. Kezdek jobban lenni! Imádom a Párom! Imádom, hogy nem az a fajta ember, aki elbagatelizálja a gyerek betegségét, aki ugyanúgy aggódik, aki beparancsol az ágyba, hogy mars vissza takarodj, gyógyulj meg, és vigyáz közben a Picire, és mindezért nem kér érdemrendet, mert neki ez így természetes.

Új év, és régi érzelmek. Továbbra is szeretem a Párom (idén jön a bűvös 7. év...), szeretem a gyerekem, aggódok érte, és parázok, de talán egyre kevesebbet (ma csak úgy kapott egy kis pizza szélét... lassan kinő a csecsemő korból, és 1 éves kisgyerek lesz, el sem hiszem...). Olyan jó volt - még akkor is, ha dögrovás volt - együtt lenni majd egy teljes hétig. Élveztem. Amikor hárman voltunk fent, vagy amikor a pici aludt, és csak ketten voltunk, én izzadtam a takaró alatt (nem attól....), és Balu vakargatta a hátam gyógyszerként. A csendes pillanatokat és a vidámakat. Jó lenne, ha ez örökké tarthatna, de jönnek a munkás hétköznapok, amikor nem ez lesz. Igaz, jönnek az egyre hosszabb nappalok, lassan a tavasz (hol van az még???), és kisöprik innen ezt a szörnyű szmogos levegőt, amitől még az egészséges ember is krákog!

Összevissza voltam. Elnézést! Boldog Új Évet kívánok mindenkinek, és remélem, hogy a messzire szakadtakkal is találkozunk majd személyesen!!! :))) Csók Drágáim!