Fura dolog...

... ez a blogírás. Vannak, akik arra használják, hogy a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" örökbecsű igazságot aktívan alkalmazva itt kiáltják világgá fájdalmukat, boldogságukat, véleményüket, hátha vki elolvassa és névtelenül / ismeretlenül válaszol rá. Van, aki blogol, és barátokat szerez ezáltal (vagy ismerősöket, netes haverokat, kinek mi jön össze). Aztán vannak - mi is ebbe a körbe tartozunk- , akik ezt a csatornát (is) használják arra, hogy a messzire, vagy kevésbé messzire szakadt barátaikkal megosszák a mindennapjaikat, nem elfeledve persze, hogy a személyes találkozás és a telefon is nagyon hasznos, mert igazán úgy lehet kapcsolatban maradni.
Ami miatt ez most felmerült bennem, az, hogy vannak dolgok, amikor úgy érzem, hogy lehet, indítani kellene egy amolyan "kikiáltós" oldalt is, mert néha olyan gondolataim is vannak, amiket nem mernék itt megosztani, mivel tudom, hogy olvassák... a másik oldalon, meg nem lehetnék abban biztos. Persze nem kell arra gondolni, hogy most gyilkos gondolataim vannak, amiket ki kell írni magamból, meg olyanoka, miket Balunak sem mondok el, mert szegénykémet rendesen aprítom a bajaimmal. Legutóbb példul arra ébredt éjjel vmikor 4 magasságában, hogy a Zasszony szipog mellette (akkor már vagy 10 perce bőgtem magamban). És szegény megijedt, hogy vmi baj van. És amig ki bírtam nyögni, hogy nincs semmi fizikai bajom, addig is elment egy perc, mert csak bőgtem, és hüppögtem, ő meg nem értette, mi a fene ütött belém.... csak sirattam a kis életem, hogy mekkora változás jön, hogy alkalmatlan vagyok sok mindenre, hogy félek, és hogy hülye vagyok, hogy ilyeneken bőgök, hiszen minden OK, van szerető Zuram, van család, vannak barátok, nem vagyok halálos beteg, rug a Babóca... csak akkor vhogy az volt ami előtérbe került az agyamban. És sajnos az agyamat nem tudom eldobni, pedig néha olyan jó lenne megszabadulni MAGAMtól!
uff. ez egy ilyen post lett. Mindjárt írok a hetünkről egy másikba, mert az más típusú:)
N.