Túllőve

Van egyáltalán ilyen szó? Mert a belőve szót már hallottam, ha nem is ebben a kapcsolódásban.
Na szóval annyi van, hogy karácsonyra túllőttük magunkat. Az hagyján, hogy ennivalóval (még csak a közepén járunk a "Nagy Xmas Roadshow by Family" műsornak, ma megyünk Anyósomhoz, holnap meg Balu unokatesójához a laza 30 fős kis "szűk körű visszafogott csendesülősre", de már annyit zabáltam, hogy minden este Unicummal kellene ágyba bújnom), meg sütivel (nem is részletezem, de ilyenkor van ugye a kedvenc stollen, meg mákos bejgli  meg a mézes süti-püti, no meg megint csináltam végre tejszínes narancsot, úgyhogy juj...), de bizony ajándékkal is. Na nem magunknak, vagy más felnőttnek. Nem, nem, hanem a Kiskorúnak. Pedig hogy megfogadtuk, hogy nem veszünk neki annyi játékot, úgyis mindig csak 1-2-el játszik. Na de kérem, ez nem olyan egyszerű!
Mert ugye vannak már októbertől a leárazások, meg kuponakciók. Amikor az előrelátó szülő megveszi a 20 %-al olcsóbb game-kat. Mondjuk igyekeztünk konstruktív játékokat venni, de az elmúlt 3 hónapban szaporodtak a titkos kis dobozok szépen. És még jó párat oda is adtunk rokonságnak, hogy azt adják ők Áronnak, mert akkor legalább olyat kap, amit a szülők "elszűrtek". De ez így is rengeteg! Baluval úgy döntöttünk, hogy nem is adjuk oda a teljes kollekciót neki, jó pár doboz még be van spájzolva, amolyan vésztartaléknak... csak megtaláljuk, és ne mondjuk Áron 18. szülinapján, mert akkor nem biztos, hogy örül a Bob Mesteres puzzle-nek:)
Na és persze jön a következő ünnep: mindjárt itt a 3. szülinap. Mondjuk arra már kitaláltuk, hogy mi lesz az ajándék, és nem sok kicsi, hanem egy nagy. Veszünk neki egy futóbiciklit. Most már csak gyors piackutatás kell, hogy a fa vagy a fém verziójú a legjobb, mert egyik sem 2 fillér. A próbán már túl vagyunk, mert egyik nap voltunk a KIKÁ-ban, ahol természetesen jól megtervezetten a gyerekosztályon át vezet az út a pénztárba, és Áron ott bizony leragadt. De legalább felült egy futóbiciklire életében először  és szépen elindult vele. Ez jó, figyelembe véve, hogy a motorját 2 hónapig csak maga mellet sétáltatta, ráülni nem volt hajlandó (igaz, azóta meg leszállni róla nem hajlandó). Úgyhogy a döntés megszületett, most már csak a végrehajtás várat magára:)

Millió puszi mindenkinek, megyek, nézek valami lightos reggelit.
(ja, mondanom sem kell, adtunk Áronnak Stollen-t... lájkolta, hogy úgy mondjam. Tegnap reggel vágtuk meg. Ma reggelre egy morzsa sincs belőle.... asszem jó döntés, hogy csúnya szülőkként nem adunk édességet a gyereknek, mert nem lehetne kiszedni a csokit a szájából...)

Amikor elgurul a gyógyszer...

Holnap van a szeretett ünnepe, akkor nem illik ilyet írni, úgyhogy még ma gyorsan megírom, és kiposztolom, hadd lehessen megköpködni érte – vagy megértően bólogatni, vagy segítő tippeket adni.

Az a helyzet, hogy Áronba beleszállt a kisördög. Komolyan mondom, pár napja olyan, mint akinek elgurult a gyógyszere. Az alapállapota kedves, udvarias, szófogadó, érdeklődő, csacsogó, de amikor rájön a hiszti, az vmi szörnyű. Az hagyján, hogy üt, de nagyon üt. Dobálózik. Harap. Sikít, de velőtrázóan. Ceruzával a kezében hadonászik, én meg szívinfarktust kapok, hogy mikor szúrja ki a saját szemét. Mert a legtöbb hiszti akkor kezdődik, amikor rajzol. Vagy az a baj, hogy elkezd rajzolni (amit imád, és nagggyon ügyes), de nekünk egy idő után menünk kellene. Vagy haza, vagy a zaciba (bölcsi), vagy vacsizni, reggelizni, vagy mittoménhova. Na ez nem tetszik neki. Vagy akkor indul be a vihar, amikor elmélyült hajó vagy autórajzolgatás után egyszer csak a parkettán vagy urambocsá a szőnyegen szalad végig a ceruza. Na akkor azért erélyesen rászólok. Ez a KakiMaki meg tudja, hogy rosszat csinál, mert megérti, aztán utána megint elkezdi, miközben fél szemével minket les, hogy (a) észrevesszük-e (naná, nem vagyunk vakok), és hogy (b) mit szólunk hozzá. Mintha élvezné, hogy rászólunk. És egy idő után jön a hiszti. És a csapkodás, verekedés, hasra vágás. Nem tudom, hogyan, de általában ha mindketten itthon vagyunk ilyenkor Baluval, akkor az egyikünk nyugodtabban bírja, a másiknál általában 2 perc múlva elszakad a cérna, és elkapjuk a kezét. Nem verjük, nem kell hívni a gyámügyet! Csak elkapjuk a kezét, és kivesszük a kezéből az aktuális veszélyes szerszámot. 

Ha én vagyok vele, akkor vagy hagyom, ülök mellette, halkan beszélek hozzá, hogy tulajdonképpen mi baja van. Vagy megkérem, hogy jöjjön hozzám, bújjon be a hajamba, azt morzsolgatva talán megnyuxik. Vagy megkérdezem, hogy kihisztizte-e már magát, mert ha igen, játszatunk vmi mást. De néha nem segít ez sem. Ma délben egy ilyen hisztikor egy szabályos nyaklevest kaptam tőle. Annyira meglepődtem, hogy 2 mp-ig azt sem tudtam, mi történt, azért rájöttem, és elsírtam magam. Erre persze Áron megijedt, hogy jaj, anya sír, amire hozzám bújt és simogatott, amire én még mindig félig a fájdalomtól, félig a szeretethullámtól csak még jobban elkezdek bőgni, mire Balu meg berohan a konyhából, ahol épp Szuperapa státuszban az ebédet csinálta, és azt látja, hogy a felesége bőg, mint egy 3 éves, miközben a majdnem 3 éves gyereke meg az anyját öleli. Azt sem tudta, mi van. Én vhogy jobban bírom, ha ütnek, de néha nekem is sok.

Nem tudom, mi lehet a baja. A Bölcsiben nem szokott hisztizni, csodálkoztak is a gondozók, amikor mondtuk, hogy otthon micsoda vircsaft szokott lenni néha. Mondjuk Tapitól (Gabi) úgy tart (miközben imádja!), hogy neki elég, ha csak szeme sarkából ránéz, hogy Helló Kiskrapek, most aztán uzsgyi kezet mosni, hogy  Áron már rohan is, ahogy a kis lábai bírják. Mit tud jobban? Ja, 20 év tapasztalat??? Kaptunk már olyan tanácsot, hogy öntsük le egy pohár hideg vízzel, amikor hisztizik. Vagy tegyük a tus alá. Ezt most komolyan???? Minden anyai idegszálam tiltakozik ez ellen. De mostanában néha tényleg azt hiszem, hogy elmentek neki otthonról…

Holnap karácsony. Fáradtak vagyunk. Nehéz év volt. Nem nagyon pihentünk. Az ünnepek előtt sem. Pedig hogy elterveztük…. De megvannak az ajándékok, megvan a fa, a kacsa a hűtőben, beigli a sütőben. Holnap hármasban ünnepelünk. 25-én Anyukámékhoz megyünk vacsira. 26-án Anyósomhoz megyünk vacsira. 27-én Balu unokatestvéréhez megyünk délelőtti mega karácsonyra (vagy 30-an leszünk). 28-án be kell mennem dolgozni, mert akkor már átadnak egy újabb részt abból az SAP rendszerből, amin egész évben dolgoztam, és tesztelnem kell. Utána pihi, legalábbis most már tényleg remélem. Fáradtak vagyunk. És ehhez jön a imádnivaló, udvarias, egyre több szót tudó, ámde végtelenül lusta (magától nem mondja a szavakat, de ha kérdezed, mindent tud), és néha kiborító Majdnem3ÉvesKisTörpénk.

Mindenkinek békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk!

Feladva

A hét elején úgy alakult, hogy Balu és én is feladtuk. Pontosabban a burkolatunk adta fel. Azt a hajtást, kialvatlanságot, stresszt, amiben az elmúlt időszakban részünk volt. Balu drága hétfő hajnalra dőlt ki, magas láz, torokfájás, amolyan el akarok bújni a világ elől érzés. Én bírtam, ettem vadul a bogyókat, vitamint és mentem tovább dolgozni, mint a hülye. Az én szervezetem csütörtökön robbant le. Hazavánszorogtam még Budapestről, de az autóban már csak épp, hogy megvoltam, feljöttem a lépcsőn, és elterültem. Addigra Balu nagyjából magához tért, habár 3 nap ágynyomás után hertelen pesztrálni az egyébként tök egészséges majd 3 éves Törpéjét nem volt egy egyszerű feladat.
Én pénteken szinte délig aludtam, majd húzás a dokihoz. Ma keltem először fel, a gyerek továbra is virgonc, Apa már jobban van, én is alakulok.
Rossz dolog ez a betegség. Amikor a hét elején azt kellett néznem, hogy a bölcsöből hazajövet Áron szaladna az Apjához, hogy a maga kis módján elcsacsogja, mi történt a hazaúton, de nem szabad, mert Apa beteg. Aztán meg, amikor én fexem, és legszívesebben csak szuszognék a nyakába, nem jöhet, mert én vagyok a beteg.
Tegnap elsírtam magam. Két nap kóma után kimentem vacsizni hozzájuk. Csipu ült a székben, én meg odahajoltam a buksijához, és beleszagoltam. Olyan Csipu szaga volt. És elsírtam magam. Veszettül hiányzott ez a kis KakiMaki!
Ma hatalmas szánkózást csaptak. Tesóm jött Balunak segíteni, no meg ő lizingelte a szánkót, és mentek. A képek alapján jó buli volt, talán du már én is lejutok Velük :)

Xmas előkészületekkel haladunk, habár idén sem leszünk amolyan NMA-s tünci-bünci család, igaz, azért tettünk már lépéseket: háromszor is sütöttünk süti-pütit, Áron hathatós segítségével... legalábis ő azt hitte, hogy segít :)

Sőt! Ez már a vég, mert tegnap este Balu megjegyezte, hogy vehetnénk olyan világító ízé fűzért az ablakra, mert az biztosan tetszene a Törpének. Komolyan mondom, ez már a teljes agylágyulás, nem gondoljátok? :)

Vallomás

Tegnap Pestről hazafelé a kocsiban beszélgettem az egyik Partnerünkkel, akivel néha szoktunk magán dolgokról is dumálni. A helyzet náluk, hogy ugyan nem tervezték, meg a dokik szerint is majdnem nulla sansz volt rá, de - idézve Buksi Anyukát - megkötött a beton. Én ennek nagyon örülök, persze ők is. Sok mindenről beszélgettünk, furcsa mód K-val ( a leendő apuka) tök jól el lehet beszélgetni olyan dolgokról, hogy mit hogyan lát(hatnak) a nők, és már többször adtam neki - remélem - pozitív tanácsot, hogyan lehet(ne) kezelni dolgokat. Most az anyuka-apuka para volt a téma. Hogy ugyan nem tervezték, de nagyon örülnek, meg be vannak sz*rva, meg vidámak, és rettegnek, szóval a szokásos 10. heti hullámvasút. A beszélgetés végén azt mondta, hogy olyan jó, hogy én ilyen lazán látom a dolgokat, meg tök hasznos tanácsokat adtam neki, meg sokban hasonló a látásmódom, mint ahogy ők ketten képzelik ezt az egész babavárás, rákészülés, megszülés, nevelés dolgot. Jól esett, de azt is hozzátettem, hogy ÁÁÁÁ, nem voltam én mindig ilyen laza, és elmeséltem neki ezt.
Jópáran személyesen is, vagy talán néha csak elejtett fél mondatokból a blogon tudhattátok / tapasztalhattátok, hogy én egy idegroncs voltam a szülés után, mindentől féltem (éhen hal, megfullad, meghal Áron). Olyan paráim voltak, hogy - emlékszem, a sírva kuporogtam a szőnyegen itthon -, már pszichológushoz akart küldeni a védőnőnk. Hogy nem tudtam elengedni a szopi dolgot, hogy alkalmatlannak éreztem magam mint tápláló szervezet. Hogy folyamatosan attól rettegtem, hogy annyira jó minden, és Csipu egy annyira zabálnivaló kis Babóca, hogy vmi rossznak kell történnie, mert nem lehet, hogy vmi ennyire jó legyen. És akkor jött a rossz. Karma. Ami kupáncsapott, és elengedtem. Apu szívinfarktusa. És onnan nem volt méricskélés, hogy mennyit eszik a gyerek. És nem érdekelt, hogy van-e még tejem, és mennyi. És hogy koszos lesz, megeszik vmi szöszt a földről (lehetőleg ne kutyakakit persze) Onnan minden mp-et, amit Áronnal ketten töltöttem, élveztem, igaz, a parám nem múlott. A szorongásaim se, meg a (talán) pánikrohamok sem, amik rám törtek. De ezeken túl vagyok. És tanultam sok mindent. És úgy gondolom, és minden anyukának (leendő verziós), akivel azóta pocaklakós korszakában beszéltem, elmondtam, hogy lehet, hogy rózsaszín leányálom lesz a dolog, de ha nem, akkor lehet, hogy nem. És ez jöhet, és beszéljen. Beszéljen róla, ne féljen, nem szégyen, nincs egyedül, és pláne mondja el a párjának. Mert különben a párja csak néz, hogy ki ez a két lábon járó zombi, aki egyszer csak lemerevedik, és nem bír lépni félelmében egy centit se.
A világ egyik legnagyobb boldogsága a Törpe. Csak néha nehéz. Hol jobban, hol kevésbé.

Ezzel a vallomással tartoztam. Magamnak. Balunak. És Nektek is.

Ma úgy vagyok, hogy jól vagyok, és messze vinnélek :) :)

Szuperapa

Meg kell, hogy valjam, ha már én nem vagyok Szuperanya, akkor legalább legyen a családban egy Szuperapa. Mert az van,legalábbis a legjobb úton halad afelé, hogy szupredejen. Történt, hogy Áron vmi olyan jó érzékkel tudja kitalálni, hogy mikor lehet úgy beteg, hogy az a lehhhhetttőőő legrosszabkor jöjjön csöppet sem szuper anyukájának, hogy csak na. Legutoljára akkor lett beteg, aikor az egsz éves giga projektünkben elkezdődött a hosszú hónapok óta tervezett tesztelési időszak. Az első hét második napján Áron bemondta az unalmast egy jó kis lázzal kísérve. Vagy lemondom az egész tesztelési eőkészületeket, 15 ember várt rám, hogy elmondjam, mit kell az elkövetkező 3 hétben tenniük, vagy nem. Döntés - Félmunkaidő. Én ithon vele délelőtt, Elalvás után jöt Anyum pesztrálni a horkoló beteget, Anya ellépett a melőhelyre, majd Ap ajött haza.
Na ezt a héten nem tudtuk abszolválni, mert megint belevágott. Ezen a héten a tesztelés eredményeképpen véglegesített új SAP-nk végfelhasználói okatása kezdődőtt. 1000 ember. Én vagyok az az oktató, akinek ki kell oktatnia  a többi oktatót, hogy tudják a többieket oktatni. Mindezt részben nem Pécsett. Most nem volt fele anyag-fele apa projekt. Anya Szar Anyává vált, reggel hajnalban elsonfordált a munkahelyre, este 7-kor hazajött, miközben Szuper Apa tartotta a frontot. Szarul éreztem magam, főleg mert tudtam, hogy Balunak egy hétig kell összezárva lennie a gyerekével, aki néha igencsak idegtépő tud lenni. Leszámítva a hétfői sokkot, Balu nagyon vette az akadályokat, habár szerintem csütörtökön este már alig várta, hogy péntek legyen - és Áron bölcsibe mehessen. Lehet, hogy mégsem Szupe Apa? DE!!! AZ!!!!

Azóta is szar anya vagyok. Dolgozok a 7végén, alig látom a családom, akkor is hulla vagyok. Arra próbálok figyelni, ha ha végre kiszabadulok a melóhelyről, akkor 10 percig még kidühömgöm magam a kocsiban, vagy hazafelé gyalog, de utána csak Áronnal foglalkozok.

Puszi!
N.

Ps: Áron felébredt. Én meg vettem farost! Tatuum :)

Bili projekt

Nincs mit szépíteni rajta, lassan nagyon időszerű a bili projekt. Persze nem nálam, vagy Balunál, hanem a Trónörökösnél. Jó szókásához híven itt is le vagyunk maradva a szuper anyák szuper gyerekeihez képest. Pont, mint a járásnál és a beszédnél. Vmikor nyár elején vettünk egy bilit. Nem zenél, semmi faxni, csak jó stabil, hogy bírja a gyerek súlyát. Nem szerettük volna, ha a 900 Forintos tecsós verzió Áron súlya alatt elhajoljon, és esetleg az anyag kiszublimáljon ezáltal belőle. Áron nézte, mondtuk neki, hogy mire való, meg az okos nagyfiús szöveget is nyomtuk ezerrel, meg barátkoztunk, nem sürgetünk, de nem érdekelte. Fürdőjátéknak hitte.

Ráültetni nem akartuk, habár többen is mondták, hogy rá kell ültetni a gyereket a bilire, ücsörögjön, oszt előbb-utóbb majdcsak lesz sárga folyó vagy barna gyurma. Na de hogy ültessem rá? Mint egy kotlós tyúkot? Tekerjem körbe szikszalaggal, mert egyszer rá bírtam ültetni, de a gyerek 1 mp üldögélés után felpattant és arrébb állt. Utána már ráülni sem akart. Feladtuk, gondoltuk, ok, majd hagyjuk kicsit, még nem érett meg rá. – halkan jegyzem meg, hogy atomórát lehetne Áron kaki rutinjához igazítani (huh, lelő majd a gyerek, ha 15 év múlva elolvassa, miket írtam itt le az ő bélműködéséről…), mert mindig fix két időben termel. Közli, hogy kaki, fogja az autókáit, elvonul a kaki helyre, minket szigorúan kiküld a helységből (jelenleg épp a konyha – Anya / Apa Mars!), és alkot.

Eltelt a nyár, mindenki szerint az ideális anti pelenka szoktatós időszak, de mi nem haladtunk. Közben jobbról-balról kaptuk a halk kis megjegyzéseket, hogy a bezzeg gyerekek már mennyire ügyesen, és milyen szépen, és már maguknak törlik ki, és különben is, már rég tudni kellene, és a legfontosabb: Ültessétek rá, mert különben nem megy majd! Itt ilyenkor halkan bólogattam, meg hümmögtem, és néha-néha megjegyeztem (legtöbbször magamban), hogy szikszalaggal tartsam a bilin a gyereket?

Pár hete azonban elkezdett érdeklődni az iránt, mi van a pelusban. Mi Baluval finoman mindig utaltunk arra, hogy milyen jó dolog a WC-ben alkotni (lehet üldögélni, olvasni, nagyfiúsan, rögtön látod, mit alkottál, olyan érdekes stb), feladtuk a bili témát, nagy vadra lövünk -> rögtön a WC-t szemeltük ki egy elegáns kis szűkítő segítségével. Áron érdeklődött, nézelődött – ergo állt velünk szemben, amikor alkottunk mi magunk, adta a WC papírt, hogy töröljük meg – már ha sikerült vmit prezentálnunk az édes kis figyelő és kérdezősködő feje / szeme előtt J Két hete invesztáltunk egy szűkítőbe, hátha! Nem adom fel, még egy darabban látsz a mottónk! Szűkítőn van kisegér, tűzoltóautó (igaz, nem ez volt a fő kritériuma a specifikációnak, hanem hogy jó legyen a mérete, ne legyen rózsaszín, és lehetőleg ne zenéljen, énekeljen, vagy végezzen egyéb árdrágító ámde teljesen felesleges és oda nem illó tevékenységet alkotmányozás során). Megmutattuk Csupinak, érdekelte. Elmondtuk mire való, nézte. Megmutattam neki a teljes funkcionalitásában, hogy mire való  – nézte, és két napig magyarázta, hogy én arra üljek, ne a sima ülőkére (Pitta, idáig hallom, hogy röhögsz J) , de maga nem volt hajlandó ráülni. Egyszer megpróbáltam, azonnal lepattant. Most megint jöjjön a szikszalag projekt, hogy legyen bili projekt?????

Tudom, nem szabad sietetni, mert azzal többet ártok, mint használok. Azt is tudom, hogy jobb esetben 18 évesen már nem lesz pelenkás. Azt is tudom, hogy most vhol rém kényelmes, hogy van rajta pelus, és lesz jó pár kényelmetlen hónapunk – pláne télen … -, amikor majd leszokóban lesz, és nem sikerül időben wc-t találnunk. Legyek lusta / kényelmes és hagyjam? Van vkinek vmi tippje? Énekeljünk? Bilitáncról is már olvastam, annyira még nem érzem elkeserítőnek a helyzetet, hogy ezt alkalmazzuk… Gyakorló Anyukák! Van vmi ötletetek? –a legyek türelemmel részen túl? J

Félelem

Balu pár napja azt mondta nekem, hogy az a bátorság jele, ha valaki be meri vallani a félelmeit. Hát akkor én nagyon bátor vagyok, mert több félelmemet is be merem vallani.

Félek a sötétben. Nem csak a normálisan félelem ez, amikor tök sötét van, hanem akkor is, ha pl. egyedül (vagy akár Áronnal kettesben) vagyok télen estefelé a kulcsra zárt lakásban, miközben kint már sötét van – ez a téli időszámítás miatt gyakorlatilag este 6 után standard állapot. Minden szobában kell, hogy lámpa égjen, minden neszre riadok, és még akkor is elképzelem, hogy vki bejön a lakásba, ha tudom az agyammal, hogy kulcsra van zárva az ajtó, és még a kulcs is benne van elforgatva, tehát hacsak be nem rúgja vki az ajtót, nem lehet másképpen kinyitni. A furcsa, hogy még azt is hiszem, hogy tudom, hogy ez miből adódik. Gyerekként (olyan tini korszakra tenném) a Tesóm sokszor azzal szórakozott, hogy mennyire halkan tud bejönni a lakásba. Emlékszem, hogy tanulok a szobánkban egyedül (nappal), és egyszer csak ott áll a szoba ajtajában, és csak fél szemmel veszem észre. Nem hallom, hogy bejön. Sportot űzött belőle, hogy némán tudja kinyitni az ajtót… A frászt hozta rám.

Félek a dörgéstől meg a villámlástól. A furcsa perverz benne, hogy szeretem nézni a nyári viharokat, a villámlást, de a hangtól kiver a frász. Vagy ha éjszaka egyszer csak nappali fény lesz egy villám miatt. Itt is tudom, hogy gyerekkoromban az oka, mert egyszer megijedtem nagyon egy villámlástól / dörgéstől, ami az utca mellett csapott be vhova…

Félek a bogaraktól, de leginkább a pókoktól. Minél kisebb, annál jobban. Vagy minél szőrösebb, annál jobban. Áron megtanított arra, hogy a bodobácstól (vagy hogy hívják azt a piros alapon fekete foltos soklábút, amiből annyi van a kövek között) ne féljek annyira, mert nehéz lenne Csipuval sétálni, amikor ő előszeretettel érdeklődik eme bogárfaj irányában. Nem lenne túl szerencsés, ha én csak 3 méter távolságból fél lábra állja sikítozva próbálnám lebeszélni arról, hogy meg ne kóstolja a bogarakat, vagy neadjisten ne csináljon belőlük szőnyeget (lsd. kilapítja). De a pókok kivisznek a világból. Képzelhetitek, miket éltem át, amikor a balatoni nyaralásunkkor az esti sötétben ohne szemüveg (tehát gyakorlatilag vakon) észrevettem a gyerek feje fölött a falon egy gyanúsan mozgó fekete cca 1 centi átmérőjű foltot. Balu eltávolította, és csak annyit mondott, hogy inkább ne akarjam tudni mi volt az és mekkora. Nem akartam, de másnap szembe találkoztam vele a fejem fölött. Nappali fényben. Szemüvegben. Jujj….

És most már azt is tudom, hogy félek az áramtól. Persze mondhatnátok, hogy tök jó, minek dolgozok akkor olyan cégnél, aki ezzel foglalkozik? Azt eddig is tudtam, hogy sikitófrászt tudok attól kapni, amikor Balu úgy cserél égőt a lámpában, hogy nem áramtalanítja minimum az egész lakótelepet. De a héten még ennél is tovább mentem. Múltkor már meséltem az új hiper-szuper programozható mosógépünkről. Pár mosás alkalmával furcsa szagok voltak utána a fürdőben, de én arra fogtam, hogy ez még új, vagy magas fokon mostam, és bejáratos (kissé égett műanyag szag volt). Aztán hétfőn az újabb mosásnál a gép egyszerűen program közben leállt. Néztük  mi lehet a gond, kiderült, hogy kiment az a konnektor, amibe be volt téve. Ok, nem baj, áttesszük egy másikba, hogy befejezzük a mosást, mert az mégsem járja, hogy gondolkozzunk kicsit, mosni kell és kész. Szépen ki is mosott, minden szép és jó volt. Egészen addig, amikor Balu kihozta a gyerkőcöt a fürdőből, és vissza nem ment elpakolni ( mi közben már összebújva ettük az altató tipitápit a Törpével). Balu közölte, hogy gáz van, a konnektor tűz forró, a fal a másik oldalon tűz forró, és gáz van…. Maradjunk annyiban, hogy beszartam este 9-kor. Lecsaptuk az áramot, Áron közben elaludt, és én páni félelemmel kértem Balut, hogy tapogassa végig az összes konnektort, melyik meleg még, hívtuk a villanyszerelő ismerősöket, és csak az a kép lebegett a szemem előtt, hogy kigyullad a konnektor Áron szobájában, miközben mi békésen alszunk. Nem kívánom senkinek azt az éjszakát… és én voltam a hülye, mert az a konnektor, ami először elszállt, arról a konnektorról kapta az áramot, ami majdnem kigyulladt… és ezt tudtam … vhol mélyen az agyam egy eldugott szegletében ….

Azóta volt villanyszerelő, megoldotta, hogy áram legyen, mégha óvatosan is, mikrót nem használjuk, mosásnál 5 percenként tapogatom a falat, és egy hét múlva jön, és szétszedik a z egész lakást. És félek. Most már az áramtól is. Bátor vagyok…meg hülye...

Őszi búbánat

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy nem vagyok formában. Pedig minden rendben van, csak én nem. A család rendben, Balu rendben, gyerek rendben, munka a szokásosan hajtós. Időjárásra sem lehet panaszom, hiszen lassan november, és 20 fokok vannak, sétálunk, napozunk.

Akkor meg mi a bajom? Nem tudom. Illetve tudom, mert azt hiszem, hogy most nagyon nem tetszem magamnak. És az nem jó. Igaz, ez az érzés általában minden ősszel többé-kevésbé elfog, de most nagyon. Próbáltam shoppingolással javítani a hangulaton, ami csak rontott az egészen. Igazából egy cipőt és egy farmert kellene vennem, vmi olyat, mi nem egy hosszútávfutó anyukára hajaz, hanem vmi decensen sportosan kényelmeset, ami nem túl elegáns, nem kapok szívbajt, ha gyerek összekoszolja, le tudok benne hajolni – nem reped a csőnaci. Talán nem nagy igény. Volt shopping day, kivettünk 1 nap szabit, és nyakamba vettem a boltokat. Az eredmény lesújtó volt. Részben a pénztárcánkra, mert ugyan nem terveztem, de vettem egy kabátot (mondjuk már nem ártott, az előző átmeneti kabátom már szakadt, és jó 10 éves volt), meg Balunak mindenfélét, no meg a kiskorúnak pár cuccost. Nekem azt amit terveztem? No way. Cipőben ősszel mindenki csak magas sarkúban járhat. Jó magas sarkúban! Vagy sportcipőben. A decensen elegáns, ami lapos talppal van megáldva  nem divat. Anyukák, tanuljatok meg magas sarkúban futni a gyerek után, amikor a motorral száguldozik! Vagy hordj magaddal váltócipőt!

Farmer helyzet szintén hasonló: nem érdekel, mekkora kufferod van, húzz csőnacit! Légy sexi! Mit nekünk önbizalomhiány, mit nekünk tükör, mit nekünk realitás, hogy ekkora hátsóra, ilyen lábszerkezettel nem áll jól a csőnadrág, pláne nem hupililában. Ez van, ezt hordod, kész slussz passz!

Balu hősiesen állja a sarat (elhallgatja a nyifákolásomat), és vigasztal, hogy neki így is tetszek. Csak az a baj, hogy magamnak nem. Csütörtökön Bp-en voltam, utazok a metrón, és áll előttem egy csaj. Miniszoknya, magas szárú csizma, kötött kardigán. Jól nézett ki. Bízisten nem bukok a csajokra, de ez a csaj tényleg jól nézett ki, pedig csak hátulról láttam. Ja, és kb 150 centis volt, és min 70 kiló…. miközben néztem, azon törtem a fejem, hogy én miért nem vagyok képes így öltözködni? Miért nem merek vmi mást magamra aggatni, mint a szokásos farmer + póló? Vagy ha bemegyek a boltba, azonnal ugyanazokat a fazonokat nézem? És ugyanazokat az unalmas színeket?  Negatív vagyok.

És akkor még nem is beszéltem – bocs, ma panaszkodós napom van – a lakáshelyzetről. Mármint arról, hogy szeretném, ha a mi lakásunk is olyan kis tünci bünci lenne, mint pár barátunké. Olyan kis helyes, tele személyes tárgyakkal (na az van nálunk mázsaszámra), de ugyanakkor szép rendben (na ez nálunk ismeretlen fogalom), készülve az ünnepekre, hangulatosan feldíszítve. Szuperanyásan tapicskolni mézeskalácsot a gyerekemmel, meg gyöngyöt fűzni, meg töklámpást csinálni, mikulásvirággal, gyertyákkal., miközben szól a zene a rádióból. Kreatív vagyok, azzal nincs baj, csak vhogy nem bírom magam így elképzelni. Inkább leülök, és építek még egy vasútpályát Áronnak, és zúg a sihuhúúú. És a lakás meg úszik…

… szerencsére nem a vízben, mert el kell, hogy mondjam, hogy hosszas töprengés, meg ha sok pénzünk lesz után rászántuk magunkat, és vettünk egy új mosógépet. Most mondhatjátok, de hülyék vagytok, van pénzetek, miért nem vettetek már rég egyet, de én olyan vagyok, hogy mintha a fogamat húznák, jó a régi is, igaz, nem lehet időre programozni (ami nagy álmom volt), de lehet a régivel is mosni, minek ide egy új. Hát most van. A régi ugyanis az elmúlt időszakban többször is jelét adta, hogy szeretné, ha nyugdíjaznánk, és egy szép napon rászántam magam, kérvényeztem, és kaptam egy szép újat. Programozható. Imádom. Beteszem a mosást, és mire hazajövünk a sétából, szépen ki van mosva J Már csak egy vasalónő kellene, és szép lenne az élet J

Azért a babás rész se maradjon ki a pár megmaradt (tényleg, vagytok még? J) olvasóknak íme a legfrissebbek Kis Makink háza tájáról. A gyereket úgyibár „megfenyegették”, hogy ha nem kezd el beszélni, menni kell fejlesztőbe. Ettől beijedt – és valszeg az extra szövegelés és foglalkozás sem ártott -, de elkezdett egyre több szót használni, meg ismételni. Igaz, a konyhaasztalnál továbbra is kuka, ott csak az „AZT!!!!” szót hajlandó kiejteni a száján, miközben vadul mutogat. Activity bajnokok vagyunk már Baluval, míg kitaláljuk, mit is akar a Törpe. Persze, ha mogyoróról (mojojó) és datolyáról (jatoja) van szó, nem ismer lehetetlen. Alkudozik a kis piszok. Mondjuk neki, hogy vacsi előtt nincs mogyoró. Rögtön jön a replika: „Apa, de, mojojót, egy, Ájon!” Balu beletörődve – és mit sem sejtve – válaszol, hogy Ok kisfiam, kapsz egy mogyorót, amire a kis kufárlelkű azonnal rávágja, hogy „Nem, kettő”. Ilyenkor a legnehezebb megállni, hogy ne röhögj a képébe J

Most alszik. Balu a nagyinál van (szegényke kórházban van), én meg őrzöm a házat. Végre csönd van. Ezt szeretem.

Szép napot Nektek! Millió puszi!!!!!