Vagyunk ám!

Sziasztok, bocsi, hogy kissé eltűntünk, de kissé sűrűek voltak a napok!
A legtöbben már tudjátok, hogy túl vagyunk a műtéten, apu tegnap már kikerült az intenzívről, de még hosszú út áll előtte.
A keddi napunk eléggé zavaros volt. Anyut nem akartam egyedül hagyni, ezért reggel jött, és mentünk fel a Tettyére sétálni. A kocsiban voltunk, amikor Madár telefonált, hogy ugyan mi úgy tudtuk, hogy délben van a műtét, de fél 10-kor jöttek érte. Huh, anyu arcát nem kell leírnom, gondolhatjátok. Szegénykének nyomtam Áront a kezébe, ahogy tudtam, hogy rá figyeljen, ne az óráját nézze, de nem nagyon volt szerencsém. Pláne, miután hazajöttünk, és Csipu elaludt. Balu elment kicsit dolgozni, mi meg egyedül maradtunk Anyuval.
3-kor nem bírtuk tovább, és felhívtam az intenzívet, hátha tudnak már vmit. A következő beszélgetéssel indultunk:
- Jó napot kívánok, XY vagyok, és apukám YX műtétjével kapcsolatban szeretnék érdeklődni.
- Pillanat, hívom az orvost (itt még nem izgultam).
_ Jó napot kívánok, dr. VD. vagyok. Mit tudnak eddig? (na bakker itt megállt bennem az ütő! Miért, mit kell tudnunk????)
- Semmit, fél 10-kor beszéltem apuval, miért?
- Hát az a helyzet, hogy .... (na itt falfehér lettem)... édesapjuk nagyon vérzik, ha nem tudjuk megállítani 2 órán belül, vissza kell vinni a műtőbe...

Még beszéltem kicsit a dokival, nem részletezem, és azt hiszem a leghosszabb két óra következett. Anyu 2 percenként nézte az órát, n 5 percenként, miközben Áronnal sétáltunk. Szerencsére kiderült, hogy Tesónak szegről végről van vmi ismerőse a Szívcentrumban (orvos), és őt hívtuk, hogy nézzen utána Apunak. Amikor visszahívott, megnyugtatott minket, hogy ugyan a műtétet majdnem megszakították, de sikerült, a vérzés is csökken, rendben leszünk... Jaj, bakker :((((
És aztán szerdán reggel 8 körül Apu telefonált!!!!!!! Az nagyon jó volt :))) Alakul, fájnak azért neki a dolgok, meg persze ki akar jönni, de a dokik még egy napig megfigyelésre az intenzíven tartották, tegnap du került vissza az osztályra. Most tornáztatás van, meg kímélés, meg remélés, hogy sikerül Füredre menni (majd) rehab-ra, és mi is mehetünk, mert találunk szállást. Ez persze nem könnyű, mert full főszezon van, de majdcsak lesz vhogy :DDDDDD
Közben tudjuk, hogy ez csak az első lépés volt, még nem vagyunk mindenen túl, a pacemaker sem elfelejtett még, szóval lesz még min izgulnunk:(

Közben Csipu (csak hogy babázzak is) egyre ügyesebben megy! Ha olyan kedve van, akkor elég csak egy kezét fogni, és imádja, ha a lakásban egy labdát kergethet a kis lábaival - focizunk :) Tegnap meg megirigyelve Zazimanót (szomszéd kisfiú, aki már nagyon ügyesen rohangál) felment utána a lépcsőkön. Szépen váltott lábbal, én meg csak kamilláztam (és fogtam a kezét persze). Ma is kergetőztünk már délelőtt, amióta ez a hülye meleg van, reggeli után húzunk le sétálni (meg vásárolni). Ilyenkor imádom a Zsuzsunkat (MT), mert az segít egyedül megoldani a logisztikai részt. És még mindig nem tettem le arról, hogy legyen egy csatos hordozónk, közben meg viaskodom, hogy ha megy bölcsbe, akkor minek. Úgyhogy asszem erről leszállok. És jobban rászállok a bölcsi stafirung kialakítására, ami most pl. egy másik pár cipő beszerzését jelenti :) Ha már magamnak nem veszek semmit (jé, szerintem tavaly vettem utoljára nyáron magamnak vmit), a gyereknél nem fogom magam vissza ... csak kicsit ... de néha elszalad velem a ló... szörnyű :(((