Vallomás

Tegnap Pestről hazafelé a kocsiban beszélgettem az egyik Partnerünkkel, akivel néha szoktunk magán dolgokról is dumálni. A helyzet náluk, hogy ugyan nem tervezték, meg a dokik szerint is majdnem nulla sansz volt rá, de - idézve Buksi Anyukát - megkötött a beton. Én ennek nagyon örülök, persze ők is. Sok mindenről beszélgettünk, furcsa mód K-val ( a leendő apuka) tök jól el lehet beszélgetni olyan dolgokról, hogy mit hogyan lát(hatnak) a nők, és már többször adtam neki - remélem - pozitív tanácsot, hogyan lehet(ne) kezelni dolgokat. Most az anyuka-apuka para volt a téma. Hogy ugyan nem tervezték, de nagyon örülnek, meg be vannak sz*rva, meg vidámak, és rettegnek, szóval a szokásos 10. heti hullámvasút. A beszélgetés végén azt mondta, hogy olyan jó, hogy én ilyen lazán látom a dolgokat, meg tök hasznos tanácsokat adtam neki, meg sokban hasonló a látásmódom, mint ahogy ők ketten képzelik ezt az egész babavárás, rákészülés, megszülés, nevelés dolgot. Jól esett, de azt is hozzátettem, hogy ÁÁÁÁ, nem voltam én mindig ilyen laza, és elmeséltem neki ezt.
Jópáran személyesen is, vagy talán néha csak elejtett fél mondatokból a blogon tudhattátok / tapasztalhattátok, hogy én egy idegroncs voltam a szülés után, mindentől féltem (éhen hal, megfullad, meghal Áron). Olyan paráim voltak, hogy - emlékszem, a sírva kuporogtam a szőnyegen itthon -, már pszichológushoz akart küldeni a védőnőnk. Hogy nem tudtam elengedni a szopi dolgot, hogy alkalmatlannak éreztem magam mint tápláló szervezet. Hogy folyamatosan attól rettegtem, hogy annyira jó minden, és Csipu egy annyira zabálnivaló kis Babóca, hogy vmi rossznak kell történnie, mert nem lehet, hogy vmi ennyire jó legyen. És akkor jött a rossz. Karma. Ami kupáncsapott, és elengedtem. Apu szívinfarktusa. És onnan nem volt méricskélés, hogy mennyit eszik a gyerek. És nem érdekelt, hogy van-e még tejem, és mennyi. És hogy koszos lesz, megeszik vmi szöszt a földről (lehetőleg ne kutyakakit persze) Onnan minden mp-et, amit Áronnal ketten töltöttem, élveztem, igaz, a parám nem múlott. A szorongásaim se, meg a (talán) pánikrohamok sem, amik rám törtek. De ezeken túl vagyok. És tanultam sok mindent. És úgy gondolom, és minden anyukának (leendő verziós), akivel azóta pocaklakós korszakában beszéltem, elmondtam, hogy lehet, hogy rózsaszín leányálom lesz a dolog, de ha nem, akkor lehet, hogy nem. És ez jöhet, és beszéljen. Beszéljen róla, ne féljen, nem szégyen, nincs egyedül, és pláne mondja el a párjának. Mert különben a párja csak néz, hogy ki ez a két lábon járó zombi, aki egyszer csak lemerevedik, és nem bír lépni félelmében egy centit se.
A világ egyik legnagyobb boldogsága a Törpe. Csak néha nehéz. Hol jobban, hol kevésbé.

Ezzel a vallomással tartoztam. Magamnak. Balunak. És Nektek is.

Ma úgy vagyok, hogy jól vagyok, és messze vinnélek :) :)

Szuperapa

Meg kell, hogy valjam, ha már én nem vagyok Szuperanya, akkor legalább legyen a családban egy Szuperapa. Mert az van,legalábbis a legjobb úton halad afelé, hogy szupredejen. Történt, hogy Áron vmi olyan jó érzékkel tudja kitalálni, hogy mikor lehet úgy beteg, hogy az a lehhhhetttőőő legrosszabkor jöjjön csöppet sem szuper anyukájának, hogy csak na. Legutoljára akkor lett beteg, aikor az egsz éves giga projektünkben elkezdődött a hosszú hónapok óta tervezett tesztelési időszak. Az első hét második napján Áron bemondta az unalmast egy jó kis lázzal kísérve. Vagy lemondom az egész tesztelési eőkészületeket, 15 ember várt rám, hogy elmondjam, mit kell az elkövetkező 3 hétben tenniük, vagy nem. Döntés - Félmunkaidő. Én ithon vele délelőtt, Elalvás után jöt Anyum pesztrálni a horkoló beteget, Anya ellépett a melőhelyre, majd Ap ajött haza.
Na ezt a héten nem tudtuk abszolválni, mert megint belevágott. Ezen a héten a tesztelés eredményeképpen véglegesített új SAP-nk végfelhasználói okatása kezdődőtt. 1000 ember. Én vagyok az az oktató, akinek ki kell oktatnia  a többi oktatót, hogy tudják a többieket oktatni. Mindezt részben nem Pécsett. Most nem volt fele anyag-fele apa projekt. Anya Szar Anyává vált, reggel hajnalban elsonfordált a munkahelyre, este 7-kor hazajött, miközben Szuper Apa tartotta a frontot. Szarul éreztem magam, főleg mert tudtam, hogy Balunak egy hétig kell összezárva lennie a gyerekével, aki néha igencsak idegtépő tud lenni. Leszámítva a hétfői sokkot, Balu nagyon vette az akadályokat, habár szerintem csütörtökön este már alig várta, hogy péntek legyen - és Áron bölcsibe mehessen. Lehet, hogy mégsem Szupe Apa? DE!!! AZ!!!!

Azóta is szar anya vagyok. Dolgozok a 7végén, alig látom a családom, akkor is hulla vagyok. Arra próbálok figyelni, ha ha végre kiszabadulok a melóhelyről, akkor 10 percig még kidühömgöm magam a kocsiban, vagy hazafelé gyalog, de utána csak Áronnal foglalkozok.

Puszi!
N.

Ps: Áron felébredt. Én meg vettem farost! Tatuum :)

Bili projekt

Nincs mit szépíteni rajta, lassan nagyon időszerű a bili projekt. Persze nem nálam, vagy Balunál, hanem a Trónörökösnél. Jó szókásához híven itt is le vagyunk maradva a szuper anyák szuper gyerekeihez képest. Pont, mint a járásnál és a beszédnél. Vmikor nyár elején vettünk egy bilit. Nem zenél, semmi faxni, csak jó stabil, hogy bírja a gyerek súlyát. Nem szerettük volna, ha a 900 Forintos tecsós verzió Áron súlya alatt elhajoljon, és esetleg az anyag kiszublimáljon ezáltal belőle. Áron nézte, mondtuk neki, hogy mire való, meg az okos nagyfiús szöveget is nyomtuk ezerrel, meg barátkoztunk, nem sürgetünk, de nem érdekelte. Fürdőjátéknak hitte.

Ráültetni nem akartuk, habár többen is mondták, hogy rá kell ültetni a gyereket a bilire, ücsörögjön, oszt előbb-utóbb majdcsak lesz sárga folyó vagy barna gyurma. Na de hogy ültessem rá? Mint egy kotlós tyúkot? Tekerjem körbe szikszalaggal, mert egyszer rá bírtam ültetni, de a gyerek 1 mp üldögélés után felpattant és arrébb állt. Utána már ráülni sem akart. Feladtuk, gondoltuk, ok, majd hagyjuk kicsit, még nem érett meg rá. – halkan jegyzem meg, hogy atomórát lehetne Áron kaki rutinjához igazítani (huh, lelő majd a gyerek, ha 15 év múlva elolvassa, miket írtam itt le az ő bélműködéséről…), mert mindig fix két időben termel. Közli, hogy kaki, fogja az autókáit, elvonul a kaki helyre, minket szigorúan kiküld a helységből (jelenleg épp a konyha – Anya / Apa Mars!), és alkot.

Eltelt a nyár, mindenki szerint az ideális anti pelenka szoktatós időszak, de mi nem haladtunk. Közben jobbról-balról kaptuk a halk kis megjegyzéseket, hogy a bezzeg gyerekek már mennyire ügyesen, és milyen szépen, és már maguknak törlik ki, és különben is, már rég tudni kellene, és a legfontosabb: Ültessétek rá, mert különben nem megy majd! Itt ilyenkor halkan bólogattam, meg hümmögtem, és néha-néha megjegyeztem (legtöbbször magamban), hogy szikszalaggal tartsam a bilin a gyereket?

Pár hete azonban elkezdett érdeklődni az iránt, mi van a pelusban. Mi Baluval finoman mindig utaltunk arra, hogy milyen jó dolog a WC-ben alkotni (lehet üldögélni, olvasni, nagyfiúsan, rögtön látod, mit alkottál, olyan érdekes stb), feladtuk a bili témát, nagy vadra lövünk -> rögtön a WC-t szemeltük ki egy elegáns kis szűkítő segítségével. Áron érdeklődött, nézelődött – ergo állt velünk szemben, amikor alkottunk mi magunk, adta a WC papírt, hogy töröljük meg – már ha sikerült vmit prezentálnunk az édes kis figyelő és kérdezősködő feje / szeme előtt J Két hete invesztáltunk egy szűkítőbe, hátha! Nem adom fel, még egy darabban látsz a mottónk! Szűkítőn van kisegér, tűzoltóautó (igaz, nem ez volt a fő kritériuma a specifikációnak, hanem hogy jó legyen a mérete, ne legyen rózsaszín, és lehetőleg ne zenéljen, énekeljen, vagy végezzen egyéb árdrágító ámde teljesen felesleges és oda nem illó tevékenységet alkotmányozás során). Megmutattuk Csupinak, érdekelte. Elmondtuk mire való, nézte. Megmutattam neki a teljes funkcionalitásában, hogy mire való  – nézte, és két napig magyarázta, hogy én arra üljek, ne a sima ülőkére (Pitta, idáig hallom, hogy röhögsz J) , de maga nem volt hajlandó ráülni. Egyszer megpróbáltam, azonnal lepattant. Most megint jöjjön a szikszalag projekt, hogy legyen bili projekt?????

Tudom, nem szabad sietetni, mert azzal többet ártok, mint használok. Azt is tudom, hogy jobb esetben 18 évesen már nem lesz pelenkás. Azt is tudom, hogy most vhol rém kényelmes, hogy van rajta pelus, és lesz jó pár kényelmetlen hónapunk – pláne télen … -, amikor majd leszokóban lesz, és nem sikerül időben wc-t találnunk. Legyek lusta / kényelmes és hagyjam? Van vkinek vmi tippje? Énekeljünk? Bilitáncról is már olvastam, annyira még nem érzem elkeserítőnek a helyzetet, hogy ezt alkalmazzuk… Gyakorló Anyukák! Van vmi ötletetek? –a legyek türelemmel részen túl? J

Félelem

Balu pár napja azt mondta nekem, hogy az a bátorság jele, ha valaki be meri vallani a félelmeit. Hát akkor én nagyon bátor vagyok, mert több félelmemet is be merem vallani.

Félek a sötétben. Nem csak a normálisan félelem ez, amikor tök sötét van, hanem akkor is, ha pl. egyedül (vagy akár Áronnal kettesben) vagyok télen estefelé a kulcsra zárt lakásban, miközben kint már sötét van – ez a téli időszámítás miatt gyakorlatilag este 6 után standard állapot. Minden szobában kell, hogy lámpa égjen, minden neszre riadok, és még akkor is elképzelem, hogy vki bejön a lakásba, ha tudom az agyammal, hogy kulcsra van zárva az ajtó, és még a kulcs is benne van elforgatva, tehát hacsak be nem rúgja vki az ajtót, nem lehet másképpen kinyitni. A furcsa, hogy még azt is hiszem, hogy tudom, hogy ez miből adódik. Gyerekként (olyan tini korszakra tenném) a Tesóm sokszor azzal szórakozott, hogy mennyire halkan tud bejönni a lakásba. Emlékszem, hogy tanulok a szobánkban egyedül (nappal), és egyszer csak ott áll a szoba ajtajában, és csak fél szemmel veszem észre. Nem hallom, hogy bejön. Sportot űzött belőle, hogy némán tudja kinyitni az ajtót… A frászt hozta rám.

Félek a dörgéstől meg a villámlástól. A furcsa perverz benne, hogy szeretem nézni a nyári viharokat, a villámlást, de a hangtól kiver a frász. Vagy ha éjszaka egyszer csak nappali fény lesz egy villám miatt. Itt is tudom, hogy gyerekkoromban az oka, mert egyszer megijedtem nagyon egy villámlástól / dörgéstől, ami az utca mellett csapott be vhova…

Félek a bogaraktól, de leginkább a pókoktól. Minél kisebb, annál jobban. Vagy minél szőrösebb, annál jobban. Áron megtanított arra, hogy a bodobácstól (vagy hogy hívják azt a piros alapon fekete foltos soklábút, amiből annyi van a kövek között) ne féljek annyira, mert nehéz lenne Csipuval sétálni, amikor ő előszeretettel érdeklődik eme bogárfaj irányában. Nem lenne túl szerencsés, ha én csak 3 méter távolságból fél lábra állja sikítozva próbálnám lebeszélni arról, hogy meg ne kóstolja a bogarakat, vagy neadjisten ne csináljon belőlük szőnyeget (lsd. kilapítja). De a pókok kivisznek a világból. Képzelhetitek, miket éltem át, amikor a balatoni nyaralásunkkor az esti sötétben ohne szemüveg (tehát gyakorlatilag vakon) észrevettem a gyerek feje fölött a falon egy gyanúsan mozgó fekete cca 1 centi átmérőjű foltot. Balu eltávolította, és csak annyit mondott, hogy inkább ne akarjam tudni mi volt az és mekkora. Nem akartam, de másnap szembe találkoztam vele a fejem fölött. Nappali fényben. Szemüvegben. Jujj….

És most már azt is tudom, hogy félek az áramtól. Persze mondhatnátok, hogy tök jó, minek dolgozok akkor olyan cégnél, aki ezzel foglalkozik? Azt eddig is tudtam, hogy sikitófrászt tudok attól kapni, amikor Balu úgy cserél égőt a lámpában, hogy nem áramtalanítja minimum az egész lakótelepet. De a héten még ennél is tovább mentem. Múltkor már meséltem az új hiper-szuper programozható mosógépünkről. Pár mosás alkalmával furcsa szagok voltak utána a fürdőben, de én arra fogtam, hogy ez még új, vagy magas fokon mostam, és bejáratos (kissé égett műanyag szag volt). Aztán hétfőn az újabb mosásnál a gép egyszerűen program közben leállt. Néztük  mi lehet a gond, kiderült, hogy kiment az a konnektor, amibe be volt téve. Ok, nem baj, áttesszük egy másikba, hogy befejezzük a mosást, mert az mégsem járja, hogy gondolkozzunk kicsit, mosni kell és kész. Szépen ki is mosott, minden szép és jó volt. Egészen addig, amikor Balu kihozta a gyerkőcöt a fürdőből, és vissza nem ment elpakolni ( mi közben már összebújva ettük az altató tipitápit a Törpével). Balu közölte, hogy gáz van, a konnektor tűz forró, a fal a másik oldalon tűz forró, és gáz van…. Maradjunk annyiban, hogy beszartam este 9-kor. Lecsaptuk az áramot, Áron közben elaludt, és én páni félelemmel kértem Balut, hogy tapogassa végig az összes konnektort, melyik meleg még, hívtuk a villanyszerelő ismerősöket, és csak az a kép lebegett a szemem előtt, hogy kigyullad a konnektor Áron szobájában, miközben mi békésen alszunk. Nem kívánom senkinek azt az éjszakát… és én voltam a hülye, mert az a konnektor, ami először elszállt, arról a konnektorról kapta az áramot, ami majdnem kigyulladt… és ezt tudtam … vhol mélyen az agyam egy eldugott szegletében ….

Azóta volt villanyszerelő, megoldotta, hogy áram legyen, mégha óvatosan is, mikrót nem használjuk, mosásnál 5 percenként tapogatom a falat, és egy hét múlva jön, és szétszedik a z egész lakást. És félek. Most már az áramtól is. Bátor vagyok…meg hülye...