Tartozás ledolgozása

Annyi, de annyiszor kezdtem el - sajnos csak gondolatban - írni blogot, mert történtek rendesen mostanában események, de nem igazán voltam olyan hangulatban, hogy géphez üljek, és írjak. Vhogy más, ha az embernek csak a fejében kell megfogalmaznia dolgokat, és más, amikor leírja, és kiteszi ide, hogy olvassátok. Persze tudom, hogy Ti szerettek minket, és bármit leírhatunk ide, de akkor is meg kellett rágni dolgokat. Főleg nekem az elmúlt egy hetet, amikor is Csipu első bölcsis hete volt. Az van, hogy az agyam tudja, hogy mit miért csinálok, és annyi, de annyi jótanácsot kaptam, mit miért csinálok jól, vagy rosszul, és biztos én is osztogattam volna a tanácsokat hasonló cipőben járó másoknak, hogy ez így vagy úgy jó, de más megélni.
Ez talán olyan, mint amikor terveztük a gyerkőcöt, és nem akart összejönni, közben meg mindenki kérdezgette, hogy na mi van már. Vagy amikor gondok voltak a szopival, és mindenki természetesnek vette, hogy Ugye szoptatsz? Ja, persze, csak közben ... tudjátok, miről beszélek, hiszen eleget keseregtem itt - igaz, jó pár hónappal ezelőtti bejegyzésekben. Szal a bölcsi beszoktatás is olyan, hogy meg kell élni, hogy tudjad, mire számíts, és utána rájössz, hogy mindenkinél más, és nem kell kéretlen tanácsokat osztogatni, hogy mi a jó. Mert egyik sem jó, de mégis jó. Most értelmes voltam, mi? :))) De még mielőtt belevágnék, két kisebb téma, amivel még tartozok.

Savanyú uborka Te Édes!
Áron egész két héttel ezelőttig "jóevő" volt. Jószerivel a vasszöget leszámítva mindent és mindenkor megevett. (a szöget nem próbáltuk persze, mielőtt még hívnátok a gyámügyet) Aztán jött a füredi kiruccanás, ahol elkezdett nem enni. Először csak a kedvenc joghurtos banánját, aztán a meleg ételt is csak alig bírtuk beletenni. Gondoltuk, a dög meleg neki sem jön be, adtunk kevesebbet, meg nem is melegítettük fel annyira, majdcsak hazajövünk, és normalizálódás lesz. Nem lett. Itthon sem ette meg a korábbi kedvenceket, pedig ugyanúgy főztem. Úgyhogy elkezdtünk kísérletezni: pár napig ha sajttal adtam, akkor bement a kis lepénylesőjébe. Aztán már az sem jött be. Akkor jött az isteni szikra: savanyú uborka! És azóta az van. Minden kiskanál meleg ételre egy szeletecske SU, kizárólag a Felséges Úr szeme láttára, és akkor ham, tátja a száját, mehet be az étek. Anélkül nem. Próbálkoztam cselezni, és nem mindegyik kanálra tenni, de nem hülye ez, csak gyerek. A bölcsibe is szóltunk, hogy az előzetes várakozásokkal szemben a beharangozott mindenevőnél szerezzenek be egy üveg jófajta uborkát. Megvették :)))

Műtét
Röviden annyit mondhatnék, hogy túl vagyok rajta. Kicsit bővebben, hogy túl vagyok rajta, és nem is fáj annyira, mint gondoltam. Persze a hátamról levettnél fájt minden mozzanat, hiszen ott mindig minden húzódott, a pocakomnál lévőnél Áron rugdosta belülről a sebet, ez meg csak úgy elvan a cicómon. Annyira, hogy el is felejtkezek róla néha, mint tegnap is, amikor önfeledten össze akartam ölelkezni Baluval, és egy sikoly, görnyedés, könnyek lettek belőle. Vagy amikor Áron belerúg, ezek nem kellemesek :( De különben jól van, csak csúnya látvány. Pénteken varratszedés, utána majd kenegetem, hogy minél kisebb heg maradjon utána.

Bölcsődei lét
(Na akkor lássuk) Ha mással történne, azt mondanám neki, hogy Hülye vagy?! Örülj, hogy a gyereked ilyen jól bírja, a 4. napon - annak ellenére - hogy érte akartál menni ebéd után, nem várt meg, hanem MAGÁTÓL lefeküdt és aludt 2 órát? És hogy az első hét végén 9-től ott volt a csanába, amikor elmentél pár percet sírt, és vígan eljátszott, evett, ivott, barátkozik, nevet, alszik??? Mert ez van. Én meg totál ki vagyok borulva. Először attól, hogy sírt - első nap kint ültünk az ajtón kivül, Balu volt a támaszom, és elesett, megütötte magát. Megvigasztaltam, játszottunk, majd hazabuszoztunk. Kedden volt a műtét. Egész jól elvolt, és amikor el akartunk menni, elkezdett sírni. Nagyon. Balu kirángatott, én bőgtem. Sétáltunk, szigorúan 2 perces körzetében a bölcsinek, hogy azonnal tudjunk menni, ha baj van, de nem volt. Folyamatosan hívtak minket telefonon, és kaptuk a helyzetjelentést :) Aztán én el szabdalásra, Balu vitte haza Áront.
Szerdán anyut kértem meg, hogy legyen a lelki támaszom, hogy el bírjak menni, hát inkább nekem kellett őt támogatnom. Anyu sokkal rosszabbul éli meg az elválást, mint én. Persze, én tudom, hogy mit miért teszek, ő meg szíve szerint magánál tartaná Áront, de nem tudja megtenni. (persze én is szívem szerint nem adnám bölcsibe, de bizonyos dolgok miatt kellett, és ez van). Sétáltunk anyuval, beszélgettünk, lestem a telefont, fél óránként hívtak minket, és jól volt :) A kislányok tök aranyosak, simogatják, szeretgetik Csiput. Sőt! lehet, hogy kitiltanak minket onnan hamarost, mert a nagyobb lurkók megszerették Áron négykézlábas közlekedési módját, és így mennek :)))
Csüt egyedül mentem. Erős vagyok, gondoltam én! Maradjunk annyiban, hogy eljöttem, pedig sírt. A ház falánál álltam, jöttek a többi szülők, hozták a piciket, én meg hallgattam Csiput. Akkor sírt a legtöbbet, majdnem fél órát. Szörny vagyok, gondoltam. Persze, természetes, hogy sír, akkor lenne baj, ha nem sírna, ha nem hiányoznék neki. Tudom jól. De szörnyű volt. Hazafelé meg csak ténferegtem. Úgy volt, hogy megyek érte ebéd után, de Ibolya (csana vezető) hívott, hogy Áron bemászott az ágyba, fexik csendben a többi gyerekkel. Ha nem alszik el, akkor menjek, de ha elalszik, akkor elalszik. Elaludt. Az én kis bébim magától, nincs anya haja, nincs anya simi, nincs Haum zene, nincs befészkelem magam az öledbe anya. Most is könnyes a szemem. Odamentünk Baluval, és 2 óra alvás után úgy ébredt, hogy engem látott. Édesen nyújtózkodott, és a hajamat kérte. Hüpp-hüpp.
Pénteken pedig "reggel megyünk, és délután visszük" volt a terv, és az is lett. Picit sírt, engem Balu bevitt a városba, ajándékot nézelődni. Persze én minden lehetséges boltban a gyerekrészleg felé tévedtem. Komolyan mondom, hogy pszichológiai eset vagyok. Amikor Balu délben hazajött, vitzesen mutatta, hogy pszt, halkan jövünk be, mert Csipu alszik. (tényleg aludt, ezt ős is tudta, csak nem a lakásban a kiságyában, hanem máshol). Én erre elsírtam magam. Azt hiszem, hogy a beszoktatás sok esetben nem a kisgyereknek szól, hanem az anyának, hogy leszokjon a gyerekről, hogy el tudja fogadni, hogy más is meg tudja vigasztalni, más simogatja, máshoz bújik... Balu vigasztal, hogy ne sírjak, jó ott Csipunak , amit én tudok is. Megbízok bennük, de mégsem én vagyok ott, és emiatt sírnom kell.
Hétfő keddre újfajta terápiával készülünk: Balu szabit vesz ki, és csak kettesben leszünk. Elmegyünk csavarogni, talán strandra is, ebédelni egy jó étterembe, moziba, fagyizni. Miközben a csemete máshol érzi majd jól magát :)

Mozgás
Csipu egyre biztosabban jár! Tegnap már azt néztük Baluval, hogy este fél órán át szinte le sem ült, csak mászkált egyedül fel alá a lakásban, a folyosón, kergette, dobálta a labdát, és nagyokat nevetett. Nem itthon még bizonytalan, nem nagyon megy egyedül, fogja a kezemet. A másikkal meg gyűjtöget. Mint az ősember: ágakat, leveleket, kavicsokat ... a cigicsikkeket is szeretné, de azt anya nem engedi. Olyan vagyok ilyenkor, mint az a játék. Egyik lábammal az egyik csikkre lépek rá, hogy ne tudja felszedni, a másikkal a másikra, ami persze 70 centire van (csak, jó esetben), majd a harmadik lábammal a harmadikra ... ja nincs annyi lábam. És eközben fogom a gyerek kezét. Szép látvány lehetek :)
Szívmelengető látvány, ahogy egyre bátrabb, ügyesebb, persze a lába elé nem néz, csak megy előre a Kisfickó!!!! Szeretem :)

Készültek videók is a mászkálásról, azt majd Balu felapplikálja ide. Mostanában nem fotóztunk, úgyhogy frissebb képpel sajna nem tok szolgálni. Megyek, megnézem, mit csinálnak a fiúk - Áron ma csak 1 órát aludt, mi lesz itt estig???? Hope jól vagytok, próbálok jobban odafigyelni arra, hogy ne tűnjek el ennyire!
Pusszantás!